Kettőezerhúsznullaegytizenegy

Három évvel és nyolc hónappal korábban, valahol a Pilisben egy esés következtében megsérül egy térd. Most mi lesz? Holnap „úbét” kéne futni. A járás is nehéz. Innentől két szálon futnak az események. Az egyik a lábgyógyítós’ Budapesten, a másik valahol a Balaton körül. Budapesten az aggódás, a „most mi lesz?” érzése. A Balatonnál eközben egy csapat a csúcsra fut.

Másnap reggel a szálak összeérnek. Találkozik egy férfi és egy nő. Első találkozás, de már hónapok óta „ismerik” egymást. Évekkel később megbeszélik, hogy ott akkor a vidám csevej közepette mindkettőjüknek kimondatlanul is észébe jutott, hogy egy közös titkot őriznek.

A nő elindul az útjára, szeretné ezt a futást jól csinálni. Fáj a térde. Egy napja éjjel-nappal az eredményeket követi, nem szeretné ezt a csapatot cserben hagyni. Tudja, hogy a férfinak nagyon fontos ez a verseny. Fut ameddig tud, de befejezni nem sikerül. Kudarc. A férfi menti meg. Szól a bringás kísérő, hogy a férfi elindult vele szemben az úton, átveszi a chip-et. Hamarosan feltűnik. A nőt az imént a férfi felesége vitte a váltózónába. Most, hogy ez az ismeretlen ismerős feléje fut, egy kósza gondolat fut át a fején: kár érte.

A férfi kedves, figyelmes, aggódó, olyan, mint három évvel és nyolc hónappal később is lesz. A verseny véget ér. A szálak innentől ismét kettéválnak. A férfi a Balatonon marad, hisz ott az élete a nő visszatér Budapestre. A férfi pár napig még érdeklődik a nő hogyléte felől, majd eltűnik.

Az internet segítségével, egymás életében maradnak. Néha beszélgetnek úgy, hogy közben évekig nem találkoznak. A nő nagyon rossz kapcsolattartó, a férfi pedig több, mint száz kilométerre él. Nincs közös metszéspont, nagy a távolság.

Mindketten élik az saját életüket. A férfi nagyon becsületes, próbál helytállni az életében. Nem az első próbálkozása ez. Igazi kisvárosi idill, gyerekek, nagy ház, szülők, feleség, munka, futás. Egyre több futás. Majd még több, végül ultrafutás. A férfi mantrázza, hogy jó ez, a nő tudja, hogy a férfi (a futásba is) menekül.

A férfi próbálkozása kudarcra van ítélve. Túl fiatal még egy olyan élethez, amit magának mantrázik. De jó kos módjára csinálja tovább. A nő megsajnálja, ő is ebben a cipőben járt, azzal a különbséggel, hogy ő mert. Elmondja őszintén a véleményét. Ablak a férfi számára. Amin keresztül néha kitekinthet a világra. A nő a beszélgetésekből rájön, hogy a férfi önmagának is bizonygatja, hogy helyes úton jár, ezért azt mondja amit az hallani szeretne. Mindenkinek sorsa van. Sajnálja a férfit, de ez az ő élete. Nem szól bele.

A férfi sokszor eltűnik, időközben újra szerelmes lesz, majd ismét megjelenik. Újra felteszi a már rég recsegős bakelitet. A nő már csak mosolyog. Ő már rég tudja, hogy a férfi sodródik valami felé, de nem szól, hagyja hogy a saját útját járja. Azt érzi, hogy a férfinak arra van szüksége, hogy támogassa őt ebben az önmagával folytatott küzdelemben. Ő pedig küzd, újra és újra színes cukormázzal vonja be a rothadó idillt. Hosszú hónapok telnek el így. Forog tovább a bakelit. Nagy ház, gyerekek, kirakat.

Két év telik el beszélgetéssel, ez alatt a két év alatt egyetlen ölelés esik köztük, a nő betegsége okán. Élik az életüket, a nő szeret, temet, utazik, szabad. A férfi, tűr, elfogad, bizonygat, fut. Két teljesen más élet. Más értékrend, más felfogás, más környezet. Aztán a harmadik évben minden megváltozik. Két és fél év után a férfi messzire motorozik. Ekkor még nem sejtik, hogy napokon belül minden megváltozik. A motoros „Camino” után a férfiben valami megváltozik.

Adnak maguknak egyetlen napot. Csak egyetlen nap. Egyetlen esély. Pár óra csupán. Aminek a végén a két élet innentől egy lesz. Volt valami 2018. szeptember 26-előtt, és elkezdődik egy másik, egy új szeptember 26 után.

Egyetlen napot töltenek az “átjáróban”. Pár órát. Minden felpörög, a bakelit összetörik. A férfi új állást kap, a nőhöz megy, elköltözik a babaházból. Más nő, más város, teljesen más élet. Ami ez után következik az önmagában is egy teljes egész fejezet lenne.

Válás.
Csúnya válás.

Idővel csillapodnak a kedélyek, de a férfi előző élete, még sokáig a keresztjük lesz. Lassan, nagyon lassan (majd) megtanulják kezelni. Ma már nem érdemel egy fejezetet.

kettőezerhúsznullaegytizenegy

Három év és nyolc hónap telt el a chip átvételétől. Most itt ülnek négyen egy teremben. Ők ketten és a két tanú. Megkéri az anyakönyvvezető a nőt és a férfit, hogy mindketten álljanak fel. A nőn felhúzódott a szűk farmer szára meg kéne igazítani. Mert, hogy is volt azzal a páratlan zoknival? Közben arra is gondol, hogy ezt most komolyan illene csinálni. Nem megy. „Most akkor melyik nevemet írjam?” Elnevetik.

Gyorsan véget ér a ceremónia. Nincs semmi külsőség. Nincs koccintás, nincs gyűrű váltás. A nő kérése. A világ legegyszerűbb szertartása. Ebéd a két baráttal, akik vállalták a tanúskodást, majd haza. Egyszerű és tiszta.

Egyszerű, mint az, amit éreznek:

– SzereCC?
– Szeretlek, ma is holnap is! Amíg élek.

folytatása következik

A napszemüveg

Hajnali fél 3. A hetediken valaki lehúzza a wc-t. Ő felébred. Kicsit később elindul a lift, a szél zörgeti a műanyag redőnyt az ablakon A feje mellett lévő két telefon közül, kezébe veszi az egyiket, meg se kell néznie, tudja, hogy várja ott egy üzenet. Nem nyitja meg. Tudja kitől jött.
Arra gondol, hogy ideje lenne visszaaludni, mert már napok óta csak túlél az irodában. Forgolódik, szatén hálóinge hűvösen fogja körbe. Lassan jön újra az álom érzi, hogy zuhan.

Reggel 6:30. Megszólal az ébresztő, a keze máris a telefonon van. Kikapcsolja. Az ágy melletti puha szőnyegen hever a laptopja, este írt. Ír, ír, csak úgy a bordó PC memóriájának. Sok száz gondolat. Vajon elolvassa egyszer őket valaki? Átlép a földön heverő laptopon, kimegy a konyhába, hogy lefőzze a kávét.
Hideg a kő. Önkéntelenül is összehúzza a lábujjait, amíg a kávét főzi. Gondolatban máshol van. Fránya gondolatok, elég egy illat, egy pillantás, a konyhai fehér függöny szélének a libbenése és a jól eltemetett emlékek egy pillanat alatt jelenkori valósággá lesznek.

Jó lenne egy cigi. Teleszívja tüdejét levegővel. Reggel sokszor veszettül jó lenne egy cigi. Rég leszokott már, de sokszor hiányzik. Magában hordozza a függőséget. Ő sokkal erősebb, mint az apja volt, tudja, hogy nem a függőségbe fog belehalni. Nincs cigi, ezt a reggelt is így kell megoldani. Lefő a kávé, a folyosói félhomályon át, visszakúszik a meleg ágyba. A forró folyadék felébreszti. Fejében sok milliónyi agysejt, cikázik. Gondolkodik.

Lelkifurdalása van, mert ez a férfi nem ezt érdemli. Lehet, éppen ezért sokszor lopva pillant csak rá, mint aki csal. Igen, tudja, hogy csal. Kicsit még érezni akarja. Tudja, nem nyújthatja már soká. Fáj, de nem szól. Belső, néma sikoly ez. Férfiak, jöttek mentek, de ez az egy más volt. Barátnője, mint a Messiást megjósolta, „küld, majd maga helyett valakit”. Ugyanaz a fizikum, ugyanaz a megjelenés, ugyanaz a stílus. Egy klón. Soha nem ezt a férfit látta, hanem azt a másikat, akit látni akart. Gyorsan telnek az ébredés pillanatai.

Kibotorkál a fürdőbe, káromkodik. Végre jó élete van. Nem fogja szétbarmolni, biztosan nem. Kigördül egy könnycsepp, sós, mint a tengervíz. Olyan erővel esik a mosdókagylóba, hogy szinte hallani lehet. Nem őrjöng, nem hisztizik, ilyen formán egy könnycsepp formájában némán szól belőle a fájdalom. Megnyitja a zuhanyt, a forró víz felmelegíti hideg lábfejét, majd az egész testét. Illatos testápoló, parfüm. Megtanúlta, hogy mindenben meg kell keresni a szépet, ahol nincs, oda csempészni kell. Ide most ilyenformán lopakodik be a hétköznapi öröm. Kis kora reggeli luxus ez, mely széppé teszi a fáradt reggelt. Belenéz a tükörbe. Negyven éves. Teste csupa sebhely. Mindenütt begyógyult hegek, kezén, lábán, hasán, hátán. Ha akarná se tudná elfelejteni ami történt vele. Kisminkeli, jelen esetben a szerda reggeli arcát. Gépies mozdulatok ezek, huszonöt év után már oda se kell figyelni. Fentről lefelé, mindig ugyanabban a sorrendben, ugyanazok a színek, ugyanazok a mozdulatok. Felöltözik.


Most ő nyomkodja a lift hívó gombját. Kilép az utcára, nyálkás novemberi reggel van. A gyerek ma nem megy iskolába, egyedül indul neki a napi rutinnak. Üres, fáradt tekintetek jönnek szembe. Ő is csak egy a sok közül, olyan, mint a barna kabátos nő a túloldalon. Bedugja fülébe a fülest, elindul a zene, máshol jár gondolatban. Tudja, hogy a régi érzést, mely mindent átmos ki kell metszeni. Tompán, hosszan nyilall belé a hiány. Rátelepszik a mellkasára. Tudja, hogy idővel lekopik az éle. Olyan lesz, mint a sebhelyek a testén.

Tudja ennek itt most véget kell vetni. A másik miatt. Ő még hosszan elringatózna az érzésben, de tudja, tovább már nem lehet. Túléli a napot a munkahelyén, nagyon várja az estét. Kellemes, meleg a férfi ölelése, de közben mindig összerándul a gyomra.
Nem azért, mert rossz, vagy kellemetlen, hanem azért mert egy másikkal méri össze. Még az érintése is az érintésével rokon. Egy hasonmással nem lehet együtt lenni. Nem akar folyton visszarepülni a múltba. Nem akar benne élni. Amit elhatározott már csak végre kell hajtani.
Babrál a férfi levetett pulóverével. Hajtogatja. Gondosan összehajtogatott utolsó perceik ezek. Végül nagy levegőt vesz és a férfi kezébe adja az asztalra dobott napszemüvegét, amit ő úgy tesz fel a fejére, ahogy azt valahol, valamikor egy másik is tette.