2020 – Ahol „Csak” menni kellett…

2020. február 8‑án délután ötödször sétálok fel a Kapisztrán térre, azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy teljesítsem a Kitörés túrát.

Előző nap minden induló kapott egy e‑mailt, hogy a rajt pontos helyszínéről csak a túra előtt kapunk információt. Nagy volt a találgatás, hogy vajon hol is lesz ez… Mi rosszabbra számítottunk helyszín tekintetében. Csupán annyi volt a változás, hogy 50 méterrel arrébb kellett sétálni a térről. Ismét hatalmas a sor a rajtban. A férjem leleményességének köszönhetően hamar megkapjuk az itinereket és nekivágunk a 60-km es távnak. Ez az első olyan rajtom, ahol nem köpködnek és náciznak le a Bécsi kapu alatt.

Ágival beszélgetve, ismerősöknek köszönve indulunk a Városmajor felé. Végig ketten, együtt tervezzük megtenni a távot. Nagyon örülök neki, hogy egy év után ismét együtt megyünk, de tartok is tőle mivel idén 70 km túrázást tudok felmutatni. Nem szeretném Őt visszahúzni.  Elmondom neki százszor, hogy biztosan ne felejtse el: „Ági én minden emelkedőn meg fogok halni.” „Először a Diós árokban.” Átjutunk a kordonnal és rohamrendőrökkel körülzárt Városmajoron. Utólag értesülünk róla, hogy itt atrocitás történt. Mi ezt nem láttuk, simán átjutunk a már megbontott kordonon is. Mire elérjük a Diós árkot a rend őrei is elfogynak. Számunkra csak a táv és a túra, mint kihívás a fontos.

A Diós árok idén sem lett laposabb, de egész jól haladunk. Kicsivel a vége előtt látunk egy fiatal fiút, aki a kerítés mellett húzza fel magát. Ha a hatvanas távon van, lesz még baja a továbbiakban. Ötös tempóban érjük el a Széchenyi hegyet, ahol bekerül az itinerbe az első pecsét.  A szokásos koreográfia szerint zajlik minden. Egy dolgot leszámítva. Normafánál kerül fel mindig a csúszásgátló és a fejlámpa. Most csak az utóbbira van szükség. Porzik az út olyan száraz. Ilyen még nem volt a túra 14 éves történetében. „Csak” menni kell! Fényképezünk, beszélgetünk, kiváló hangulatban haladunk. Egy pillanat alatt Csacsi réten vagyunk. Innen Virág-völgyet elhagyva már a János-hegy alatt pecsételünk. Nagy nehezen megeszem a második csokimat, de a szilárd étel nem megy le. Pedig enni kellene, messze még a reggel és sok az emelkedő.  Az útviszonyokra továbbra sem kell figyelni, ajándék ez az éjszaka nem gördít semmi természeti akadályt az utunkba. Még mindig ötös tempóban haladunk. Meglepve nyugtázzuk, hogy máris a Nagy-Hárs-hegyen állunk sorba az igazolásért. Hosszú a sor. Kicsit szusszanunk. Kezd beállni a nyakunk a folyamatos lefelé nézéstől. Nincs jég, sár, hó, de a lábunk elé folyamatosan figyelni kell egy éjszaki túrán. Lesétálunk Hűvösvölgybe. Ismét emelkedő jön végig a S jelzésen, fel a Vadaskerti nyeregig. Ági lehagy az emelkedőn. Sokkal jobb kondiban van, mint én. Szokás szerint beleállok néhányszor az emelkedőbe, de a végén még előzgetni is sikerül. Gyors pecsét, és az Újlaki-hegy tetején csodáljuk a város fényeit. Sokan vannak utánunk, viszonylag hamar rajtoltunk.  Jó visszanézni, ahogy a fejlámpák hömpölyögnek át a János hegyen. Hamarosan már a 25-ös táv céljában vagyunk. Virágos nyeregben kapunk egy szendvicset, ahogy minden évben. Sajnos nem tudom megenni, tudom azt is, hogy felesleges magammal vinni. Felhívom a férjemet, megnyugtatom, hogy minden rendben. Gratulál a jó tempónkhoz, tudom, kicsit aggódik az éjszakai menetelés és az edzetlenségem miatt. Indulunk tovább. Elfogynak előlünk az emberek a Kötők padján. Alig, hogy elindulunk, csúnyán kifordul a bokám. Már másodszor a túrán. Ági éppen mögöttem halad. Utólag mondja el, hogy ott akkor azt hitte számomra véget ért a túra. Összeszedem magam, kicsit fáj de megyek tovább. Beérjük az előttünk haladókat. Síkon haladunk, vagy lejtőn az Alsó- Jegenye-völgyi ponthoz. Meglepően jó erőben érkezünk, amit a kiváló időjárási körülményeknek tudunk be. Tartok kicsit a sunyi S sávtól a Kerek-hegy felé, tavaly volt ott egy nagy holtpontom. Fejből tudjuk a távot, a jeleket, a jelzésváltásokat, az emelkedőket. Diós árok óta van egy szlogenünk: „Kakukkhegy – Béla”. Ami annyit tesz lesz még egy nagy harc a végén, de aztán ott vár minket a célban a férjem. Most is ezt mantrázom. A tavalyi nagy holtpont elkerül a Kerek-hegyen. Minden túra más. Nagyon jó Ágival menni. A Muflonban pár percre leülünk. Iszom egy kólát, ha már enni nem tudok jó lesz a cukor és a koffein a ránk váró emelkedő miatt. Közlöm Ágival, hogy a Szénásra menet természetesen meg fogok halni. „Kakukkhegy – Béla”.  Egy hete jártam a Nagyszénáson. Minden kanyar ismerős. Egész jól veszem az akadályt.  Fent megint nagyon fúj a szél, de szép tiszta idő van. Emlékszem olyan Kitörésre, amikor csak gps segítségével tudtunk lejutni, mert akkora volt a köd. Lefelé menet a K+ ‑on megismerkedünk két sráccal. Az egyikük először van itt. Kérdezgeti, hogy mennyit kell még menni, mert neki reggel 7‑kor bent kell lennie a munkahelyén. Nem cserélnék vele. Innentől jobbára négyesben haladunk. Elérjük a forgókaput és az ellenőrzőpontot. Nagyon fáj a nyakam a lefelé nézéstől. Sík terepen haladunk Perbál felé így van lehetőségem kicsit felfelé is nézni. Előzgetünk, beszélgetünk, itt nagyon jó tempóban haladunk. Egyszer csak megszólal mellettünk egy srác: „a csajok már megint itt vannak” odaszólok neki „ezek szerint te úgy mész, mint egy csaj”.

Párbálon elveszítjük a fiúkat. Most nincs a szokásos fél órás ücsörgés a kocsmában. Gyors pecsételés, tea, mosdó, a régóta vágyott kézmosás és megyünk tovább az éjszakában. Tapintható közelségbe került a mantra „Kakukkhegy – Béla”. Vizes a hátam és nagyon fázom, ahogy a szántón haladunk a Nyakas-tető felé. Az első Kitöréseken mindig itt ért a hajnal. Már tavaly is és idén is sötétben gyalogolok itt. Egyre jobb a szintidőnk. Nem mintha ennek lenne bármi jelentősége, de ilyenkor az apró dolgoknak is örülni kell/lehet. Éhes vagyok nagyon, de nem tudok enni, a mantra mellé harmadiknak becsúszik a cél virsli is. Anyácsán pecsételünk. Egy óra lehet hátra, hívom a férjem, hogy indulhat értünk Budapestről. Kérjük, hogy hozzon egy kávét nekünk és plédet. Vacogok, de ott a cél! Ott a hegy! Jöjjön már és legyünk túl rajta. Ági előre megy. Jó ez így. Egyedül kínlódom fel magam. A tetőn találkozunk, pecsét és indulás lefelé. Lefelé jövet hív a férjem, hogy megérkezett. A mantra beteljesedett, Kakukkhegy – Béla, pipa. Borzasztó lassan haladok lefelé. Sokan megelőznek minket. Nem számít, itt már nem érhet baj, ha kell a kezemen is lejutok. Rengetegen vannak a célban. Balázstól kapom az oklevelet, a kitűzőt és a felvarrót két puszival. Eszünk, kávézunk, és lassan elindulunk haza.

14. rendezés volt az idei, nekem csak az ötödik volt, de ez volt minden idők legkönnyebben teljesíthető Kitörés60 túrája, az időjárás szempontjából. Sehol nem nehezítette hó, jég, sár az utunkat „csak” menni kellett az éjszakában. Ettől eltekintve ez egy nehéz túra. Örülök annak, hogy én lehettem az egyik a 134 női teljesítőből. Ha az élet is úgy akarja, akkor jövőre is a Kapisztrán téren fogok állni a Kitörés60 rajtjában.

Köszönöm szépen Áginak, hogy bízott bennem és eljött velem. Nagyon örültem, hogy végig ketten együtt tudtunk maradni.

Férjemnek, Bélának, a logisztikát, és azt, hogy megérti azt, hogy bár mindig együtt túrázunk, de én erre az egy túrára mindig egyedül szeretnék jönni.

Szerényi Annamária

2019 – Kitörés 60

2017-ben úgy zártam a Kitörés60 beszámolómat, hogy „Jövőre újra jövök”. Máshogy alakult az élet. Túl sok volt a teljesítménytúra 2017-ben. Besokalltam. Kimaradt a 2018-as Kitörés, és nagyon sok más túra is. Hiányzott már, ezért nagyon vártam az ideit. Úgy mondanám, hogy az esélytelenek nyugalmával. Az idei összes megtett km számom alig haladta meg a 60 km‑t. A túra előtti hét a fejben készülés jegyében telt. Nézegettem az időjárás jelentést, a Budaiban készült túra képeket figyelgettem, hogy jég és sár szempontjából mi várható. Nem volt aggasztó egyik sem. Tudtam, hogy lesz mindkettő, de nem lesz vészes.
Szombaton 3 4 körül érkezünk Kapisztrán térre. A Bécsi Kapu felől közelítünk a szokásos ellentüntetés kíséri utunkat a rajtig. Meg sem lepődöm. Évente egyszer itt menetrendszerűen „lenáciznak”, megszoktam. Sokan leírták már előttem, mi miért, hogyan történt, azon a 74 évvel ezelőtti februári estén, és éjszakán, hogy miért is vagyunk mi most itt. Ez a túra megosztja az embereket, akit érdekel, olvasson utána.
A rajtban hatalmas a káosz. Utólag tudom meg, hogy a rendezők egyik autója balesetet szenvedett a rajt felé jövet, ezért volt a fejetlenség. Utólag értesülünk arról is, hogy csodával határos, hogy fél ötkor el tudunk rajtolni.
Kis csapatunk elindul a Városmajor felé. Jól összeszokott trió vagyunk, évek óta együtt gyalogolunk. Jókedvűen érjük el a Diós-árkot. Emelkedik. Fel — fel magasra. Úgy érzem, a korábbi évekhez képest magasabban van a Széchenyi hegy. Végül felérünk és megkapjuk az első pecsétet. Indulunk tovább Normafa felé. Ragaszkodom ahhoz, hogy világosban rajtoljak, ezt lassan el kellene engednem, mert a városban tökéletes a közvilágítás, Normafától pedig így is, úgy is fejlámpa kell. Most sincs ez máshogy. Hólánc és fejlámpa fel. Így megy ez majd végig a túrán.
Haladunk tovább a kettes pont felé Csacsi rétre. Jeges az út, de a csúszásgátlóm kiválóan teljesít ismét. Éppen pecsételtetek, amikor a pontőr fiút hívja az anyukája. Feleszi, majd közli vele, hogy „ne most anyuka, mert dolgom van”. Mosolyogva indulunk tovább. Virág-völgytől tartok kicsit, de ok nélkül. Nem is emlékszem olyan Kitörésre, amikor ennyire simán végig tudtunk menni ezen a szakaszon. A piroson már van némi jég, de nem vészes. A játszótér túlsó végében van a hármas pont János-hegy alatt. Tudom azt, hogy ennem kell. Edzetlen vagyok, sokkal jobban kell figyelnem a frissítésre (szinte alig eszem túrán). Elveszem a ponton a csokit és eszem a sajátomból is. Síkon enni, inni, enni, inni ez jár a fejemben. Addig ameddig csak tudok. Olvastam, hogy Nagy-Hárs-hegy jól járható. Száraz az út felfelé. Le is vesszük a csúszásgátlót. A 4.-es ep előtti kanyarban lenézek a városra. Ezért éri meg ez az egész. Nagyon! Szeretem! Pecsételés után elindulunk a Bátori-barlang felé. Ismét felkerül a szöges. Lesétálunk Hűvösvölgybe. Régebben itt ettem mindig egy lángost, de tudom azt, hogy utána szenvedés felfelé a sárgán így most csak iszom. A vártnál könnyebben veszem az emelkedőt a Vadaskerti nyeregig. Beleálltam az igaz, de rosszabbra számítottam. Itt pecsételünk és hamarosan már az Újlaki-hegy tetején csodáljuk a várost. Örülök. A vártnál jobban ment. Innen már csak lefelé kell menni a 25-ös táv céljába Virágos-nyeregbe. Korai az öröm. Alig, hogy elindulunk lefelé, elesem. Fagy le a pára, csillog és csúszik minden. Az eséstől nagyon fáj a jobb csuklóm és a tenyerem. Ismét felkerül a csúszásgátló. Végül elérjük Virágos nyerget. Mi csak áthaladunk. Kapunk egy szendvicset és forró teát. Alig tíz percet töltünk a ponton. Ez arra elég csak, hogy elkezdjünk dideregni.
Indulni kell tovább. Megint gyomorgörcsös szakasz következik a Kötők padja. A 2016-os Kitörésen itt szakadt le a porc a könyökömről egy esés következtében. Tartok attól, hogy nagyon jeges lesz megint. Mázlink van. Az előttem haladó srác (szöges nélkül) sokat esik. Mi gond nélkül átjutunk. Vidáman haladunk Alsó-Jegenye völgy felé. Mondom is a többieknek, hogy „jövőre is jövök”. Eszem, iszom jól érzem magam nagyon. Pecsételünk és indulunk tovább. Majd hirtelen holtpont következik. Sunyi alattomos az S a Kerek-hegy felé. Kezd visszaütni a gyaloglás hiánya. Nagy nehezen összeér a sárga a kékkel és ott állunk a Muflonban. Itt kicsit le szoktam ülni, öt percet engedélyezünk magunknak és indulunk tovább a Zsíros-hegy és a Nagy-Szénás felé. Elhagyjuk Nagykovácsit. Ismét emelkedő következik. A Nagy-Szénás aljában ahol a lépcsők kezdődnek, nagyon csúszik. Félek, hogy egy férfi rám esik. Akinek nincs, szögese kapaszkodik mindenbe. Én viszonylag simán feljutok. Elérjük a tetőt és indulunk lefelé. Lassulunk, mert egyre több idő telik el, de a méterek nem fogynak olyan ütemben, mint eddig. Kis bizonytalanság. Hatalmas a köd. Jó helyen vagyunk? Nehogy túl sokáig maradjunk a kéken. A K+ ra kell váltani. De hol? Előveszem a track-et. 50 méter és elérjük a jelzésváltást. Rendben van az irány. Hosszú egyenes szakasz jön. Monoton és unalmas. Nagyon fázik a kezem, de a tea kifolyt a hátizsákomban és csupa víz lett a kesztyűm, így nem tudom felvenni. Végül eljön a forgókapu és vele az ep. is. Majd nem sokkal később a mászóka és utána a szántó. Nagyon fáj a nyakunk. 7–8 órája nézünk folyamatosan lefelé. Csendesen olyanokról beszélgetünk, hogy milyen jó lenne már néha kicsit felfelé is nézegetni. Hogy mikor hívjuk a páromat. Mikor induljon értünk. És felmerül már 40+ km környékén az örök kérdés, hogy: mi is keresünk itt az éjszaka közepén februárban? Itt kicsit magam megyek. 1–2 órája nem nagyon beszélek, és jobbára a többiek mögött vagyok 5–10 méterre. Így jó. Tudni akartam valamit és 90%-os bizonyossággal tudom. De szükségem van arra, hogy menjek.
Lassan feltűnnek Perbál fényei. Itt a kocsmában le szoktam hajtani a fejem az asztalra, annyira fáj a nyakam, hogy ezt most nem teszem. Bámulok előre. A többiek kinevetnek, hogy éppen a reboot folyamat zajlik nálam. És tényleg. Mázli, hogy emlékező izmaim vannak, mert már csak fejben készülök. Tudom, nem sok van hátra. Fél órát ücsörgünk a kocsmában. Keserves kimenni a hidegbe. Csupa víz vagyok, nagyon fázom. Elkeveredünk. Megyünk a semmibe. Újra elő a track. Megvan az irány, világítanak a fejlámpák az éjszakában. Megvannak a szalagok is. Lassan eljön a Nyakas-tető. Köd van, nagyon hideg, és fúj a szél. Kitett részen gyalogolunk. Magamban mosolygok, mindig itt szokott érni a hajnal. Most vaksötét éjszaka van. Tehát jobb a szintidőm, mint eddig bármikor (szinte mindig fél 5 környékén rajtoltam, ahogy most is). Elmosolyodom. Számít? Nem egyáltalán nem számít! Csak az számít, hogy még mindig képes vagyok rá. Éhes vagyok, öt órája nem tudok enni, ezzel párhuzamosan fogy az erőm is. Hiába minden, nem megy le semmi. Néha iszom. Német katonákkal gyalogolok lefelé a szántásban Anyácsa felé. Elérjük a pontot. Ég a tűz, de jó lenne maradni, nagyon jó lenne melegedni. Fent a szél teljesen átfújt. Nem érzem a kezem. Nem lehet most megállni. Tovább löknek. Egy óra van hátra.
Jön az az értelmetlen rész a szántón. Még mindig sötét van. Alig látok tovább két méternél. Játszanak a fejlámpa fényében a kis cseppek a szemem előtt. Szinte belealszom. Az első százasomon volt ugyanez az érzés, csak ott később jött el. Nyilván az edzetlenség hozta elő most. Megyek előre a ködben, előttem senki. A semmiben gyalogolok egyedül. Igaz csak néhány tíz percre. Innen úgy tűnik, sose fogy el a szántó. Bárcsak jönne már a hegy. Itt már nagyon szoktam várni a Kakukk-hegyet. Végül elérek az aljába. Ismét kell a csúszásgátló. Összetorlódtak az emberek mindenki szedegeti elő a szögest. Elindulunk. Egy sráccal kerülgetjük egymást. Először van itt. A bal kanyar után az emelkedő tetején megkérdezi, hogy ez már ugye a vége? Nem. Van még fölfelé. Egy jobbos, majd még egy és ott a pont. Végül elindulunk lefelé. Idén nincs könnyítés, hogy el lehet kerülni a tetejét, nincs elterelés. A srác is felér. Azt mondja: köszi. Hajnalodik, végül világosban érünk le. Kicsit jobbra nézek, mécsesek égnek a keresztek tövében. Szeretnék megállni, de nem teszem. Sétálunk lefelé a stációk tövében ott a párom, aki simán teljesítette volna ezt a túrát, de megkértem rá, hogy engedjen most ide egyedül jönni. Tiszteletben tartotta, amit nagyon köszönök. Elindult értünk hajnalban, és végig aggódta az éjszakát. Fejemet a vállára hajtom, már nem akarok nélküle menni.
Végül együtt sétálunk be a célba.

2017 – Kitörés 60

Időben érkezem valamivel négy előtt már a Kapisztrán téren vagyok. Gyalog megyek fel a Déliből, nehogy kevés legyen az előirányzott 2200 méter szint. Az előző évektől eltérően idén nincs előregisztráció. Nagy a fejetlenség, első körben nevezési lapot szerzek be, majd nagy nehezen megkapom az itinerem is. Szerintem az előnevezős rendszer jobb volt, de ezen hamar túl is lendülök. Istvánnal és Tamással elindulunk, békés rendőri megfigyelés mellett. A Bécsi Kapunál ellendemonstrálók kiabálnak, a magam 39 évével is bőven anyukája lehetnék a kiabáló kislánynak, túra ide vagy oda, gondolatban azért kislány megbuktatlak töriből.

Tempósan gurulunk a Moszkva felé, majd át a Városmajorba. Itt van egy pici bizonytalanság (első eltévedés?), mert István, aki immáron nyolszoros teljesítő másik irányból szokott kerülni, most arra megyünk amerre én „szoktam”. Jön szembe egy fiatal srác és megállítja Istvánt megkérdi hová megyünk. A válasz: Szomorra. A srác áll bután mi pedig robogunk tovább, kaptatós rész következik, A Diós-árkon keresztül, némi lépcsőzés után feljutunk az első ellenőrzőponthoz a Széchenyi-emlékműhöz.

A Széchenyi-hegy után a Normafa felé vesszük az irányt. Itt még minden csontszáraz. Normafát elhagyva a koregrofia a következő szokott lenni: lámpa és hólánc FEL! Most sincs ez másképp, elsőnek a lámpát veszem elő. Majd kb. 200 méter megtétele után a szögest is. Vadonatúj tűzön, vízen, de leginkább jégen járóm van. Most viselem először. Az első lépések bizonytalanok. Aztán rájövök tényleg nem csúszik, atombiztos.

Óvatos, de határozott léptekkel érjük el 2. ep‑t Csacsi réten. Itt már vannak esések, csúszások. Virág-völgyről sok rosszat olvastam az előző heti túrabeszámolókból, de minden gond nélkül letudjuk a távot. Tamást közben elveszítjük, mert visszamegy megkeresni a telefonját. Istvánnal ketten baktatunk fel a János-hegyre. A tervezettnél előbb érünk fel, ötös közeli a tempónk. Itt még nem tudjuk, hogy korai az öröm. Pecsételünk, megesszük a csokit és öt perc múlva már Erzsike lábai előtt fényképezünk. Elkezdünk ereszkedni a P‑jelzésen Szépjuhászné irányába. Néhány száz méter után jön a fekete leves. Tükörjég minden. 2015-ös Kitörés „feelingem” van. Csúsznak, másznak, esnek, kelnek körülöttem az emberek. Remélem, hogy csak átmeneti a helyzet/terep. István elesik mögöttem. Próbálunk lejutni a hegyről, mindenki kapaszkodik mindenbe, amit ér. Közben megjön Tamás, kiderül, hogy a telefon végig a zsebében volt. Ugyanolyan a szögese, mint az enyém. Fut benne. Azt mondja ne féljek, (4 térdműtét után ez nem vicces), mert lehetetlen elesni a cuccban.

Valahogy lejutunk innentől Istvánnal megyek végig. Nem tudom mennyit esett, rövidebb időközökre elveszítjük egymást. Mondani meg nem mondja. Nagy-Hárs-hegy felé vesszük az irányt. Simán felérünk, pecsételünk és tudjuk, ha hegy ezen oldala száraz a másikon tükörjég vár. Így is történik. Én megyek elől. A Bátori-barlangnál az új lépcső tövében áll egy srác és reszket a fájdalomtól. Eltörött a csuklója. Fogalma sincs merre induljon, lefelé tükörjég, vissza kapaszkodni nincs ereje. Társasággal van így sokat tenni nem tudnunk érte. Valahogy lebotorkálunk Hűvösvölgybe. Itt megállunk én eszem egy lángost, István egy hot-dogot. Ismerős a terep: mászni kell, kell az erő. Az S en felkapaszkodunk először a Vadaskerti emlékműhöz, gyors pecsételés után viszonylag gyorsan feljutva az Újlaki-hegy tetején állunk.

Innen megint ereszkedni kell, felfelé nem csúszott, tehát lefelé fog. Így is történik. Behullámvasutazunk Virágos-nyeregbe. Új szlogen születik: „Szopóágon Szomorra”. Jó lehet akinek itt a cél, nekünk még van hátra 35 km. Iszunk egy langyi teát, a szendvicset elrakjuk. Az előző évekkel ellentétben ez most csak olyan átmenő pont érzés nekem, jobb szokott lenni. Nem időzünk sokat. Rám kiabál egy katona ruhába öltözött segítő, hogy hööööööölgyem, huszonötös arra, hatvanas arra. Értem én nem kell kiabálni. Mögöttünk ugyanezt a marcona urat megszólítja egy hölgy csak úgy bele a vaksötét éjszakába az erdőben, hogy „Hol van a buszmegálló?”. Gyorsan ellépünk onnan, mert fuldoklunk a nevetéstől.

Iszonyat, ami fogad a Kötők padján. Tükörjég minden, és lejt lefelé a szakadékba, védőháló nincs, egy peremen kell egyensúlyozni. Vagy lépésben haladunk, vagy várunk, hogy egy bajbajutott társat kihúzzanak, felszedjenek valahonnan. Szopóág rendesen. Tavaly itt szakadt le a porc a bal könyökömben. Tériszonyom van, csak túl szeretnék jutni ezen a részen. István sokszor elesik, nem bírom nézni, segíteni nem tudok, minden esés után megkérdezem, hogy „jól vagy?”. Tudom, hogy nincs jól. Elől megyek, mert rossz látni, ahogy elesik, nem bírom. Van egy köves, kidőlt fás rész, ahol nem állok meg a lábamon. Inkább magamtól leülök a tükörjégen, a műszálas futógatyámban elindulok a szakadék felé, csúszom lefelé, a talpam fennakad egy kidőlt fa ágán, oldalazok kicsit és valahogy talpra tudok állni.

Átjutunk a Kötők padján, Alsó-Jegenye völgy felé indulunk lefelé. Ül egy srác az út szélén. Megszólítom, hogy tudok e segíteni valamiben. Azt mondja jól van, de „éppen áldozatot hoz”. Jesszus mondom ez arra várt, hogy jöjjek és most feláldoz engem a jégenjárómért a Kitörés oltárán. Kiderül, hogy mezítláb fog tovább gyalogolni és a zoknit a cipőre húzza. Tehát a zokni lesz az áldozat. István beér az ep.-n.

Meg se merem kérdezni mennyit esett. Csak annyit mond: szopóág. Innentől ez lesz a szitokszó. A Csúcs-hegyi nyeregtől azt hittem nem lesz rosszabb, de lett. Elkezdődik a borzalom. Az Alsó-Jegenye ‑völgy végig tükörjég (2–3 km-es szakasz). Életemben nem láttam ennyi esést, mint itt, emberek a földön, a patakban, mindenhol. A felénél látok egy srácot és másik kettőt mellette akik húzzák fölfelé, olyan mintha Balázs lenne. Ááááááá gondolom biztos nem ő, profi túrázó kizárt, hogy ne legyen szögese. Nincs neki. Ahogy elhaladok egy csoport mellett Viki hangjára kapom fel a fejem. Az ott lent valóban Balázs, fent Viki várja, hogy felhúzzák. Istvánt nem látom sehol, gondolom felment az erdős részre. Kijutok. Leülök és megvárom. Tavaly miután szétszakadt a könyököm, Ő ajánlotta fel, hogy ott a buszmegálló (Solymáron vagyunk). Most én mondom neki, hogy ott a buszmegálló. Ahogy anno én úgy ő sem hajlandó meghallani. Rengeteg itt a feladó, ide érkeznek a mentők is a sérültekért. Megyünk tovább.

Brutál szakasz jön megint tükörjég vezet lefelé a völgybe a hídhoz majd fel. Annyira csillog, és meredek, hogy nem merek lemenni rajta, megint magamtól ülök le, de már óvatosan a csúszós gatya miatt. Kerek-hegy felé tartunk. Egyedül vagyok, azon gondolkodom mit is keresek itt. Ja tudom, szopóágon megyek Szomorra. Lassan előkerül István, nem merem kérdezni Ő pedig nem mondja, látom rajta, hogy össze-vissza van törve. Rossz érzés hogy, nem tudok neki segíteni. Holtpont következik, de nem a terep miatt, álmos vagyok, nagyon álmos. Alig vonszolom magam, sose akar a S jel összeérni a K‑el. Többször látni vélem a kéket de kiderül, hogy vízió. Olyanokon meditálok, hogy mi lenne, ha még lőnének is ránk.…minek meditálok ilyeneken?

Elérünk a Muflonhoz, vártam már, mert tudom, hogy itt kicsit leülhetek. Így is történik. István valamiért nem akar, de olyan fáradt (álmos) vagyok, hogy annyiban hagyom. Egy részeg vendég tántorog mellettem, a pultos kislány mondja neki, hogy a túrázó (én) jobban néz ki mint, ő pedig egy métert se gyalogolt. Miután kétszer felborítja a botjaimat jobbnak látjuk indulni. Pedig maradós pont ez, hisz utána a Zsíros-hegy és a Nagy-Szénás következik. Elindulunk lassan kiérünk Nagykovácsiból, a hegy felé vesszük az irányt. Néhányszor beleállok, de jó tempóban érünk fel. Szeretem ezt a helyet nagyon. Tavaly semmi nem látszódott a köd miatt, most nagyon szép. Nem csak a kilométerek, de a jég is elfogy a talpunk alatt.

Képtelen vagyok ébren maradni, most István megy elől, többen odajönnek hozzám, hogy jól vagyok e, mert fura a járásom. Ég az arcom, törnek a végtagok körülöttem, nekem meg az a legnagyobb bajom, hogy álmos vagyok. Jól vagyok csak álmos, mindeközben figyelnem kell a bokámra/térdemre, mert olyan a talaj. A kezdeti vidámság a tegnapé, mindenki vívja a kis csatáit, önmagával, az álmossággal, a fájdalommal, a jégen elszenvedett sérülésekkel. Kinek mi. Én fizikailag jól vagyok a Kötők padján kicsit megviselte a bal térdem az oldalazás, mentálisan nehéz nekem most. Istvánnal megbeszéljük, hogy jó amikor együtt nevetünk, poénkodunk de jó nagyokat is tudunk hallgatni, hosszú km-eken át. Most utóbbit tesszük. Megint én megyek elől, de jól van ez így, tudom, hogy max. 5 perccel lehet utánam.

Átmászok a mászókán, le a szántáson Perbál felé. Németek vannak körülöttem, István elmarad. Egyedül megyek át a patakon, végül Perbál előtt beér. Zoli azt mondta, hogy Perbálon hívjam és elindul értem. Hajnali 4 óra van, nem merem hívni. Írok neki, hogy Perbálon vagyok de telefonálni nem merek. Kóválygok a kocsmában az álmosságtól. Megbeszéljük, hogy egy asztal mellett lehajthatom a fejem és becsukhatom a szemem 5 percre. Így is teszünk, majd irány vissza a hidegbe, amit elkezdtünk be kell fejezni. Nincs ez másképp most sem. Össze-vissza forog a bokám a keményre fagyott szántásban, sehogy se találom az utat, még mindig éjszaka van, eleinte nagyon fázunk. Ahogy István mondja két balkanyar majd egy jobbos és már fordulunk is le Anyácsa felé, itt ér minket a napkelte. Nincs már csevegés a ponton, pecsételünk és megyünk tovább.

Kihagyjuk a tavamat és a hivatalos úton megyünk. Vár még a Kakukk-hegy, mindennél jobban szeretném már ha itt lenne. Gyere utolsó hegy, gyere, legyünk túl végre rajta, erős vagyok, bírom. Csak jönne már, végül ott állok a tövében. Beleállok nem tudom hányszor, sokszor. 50x km, 2000m szint és egy átgyalogolt éjszaka után, 24–25 órája vagyok talpon, vágytam már ezt a hegyet, mert ez a vége. Ismerem minden méterét. Hosszú meredek föl, majd egy balos emelkedő fel, jobbos emelkedő, emelkedő, emelkedő…a tetőre idén se kell fölmenni (kár, mert így nincs kilátás), elterelnek az utolsó pont felé, bélyegzünk, és lecsorgunk a Szomorra. Kimarad a Kálvária is. Az aszfaltos úton haladunk, amikor István bevallja, hogy nincs bal oldala, azért nem ült le a Muflonban, mert annyira fáj a forgója, hogy félt nem tud elindulni, 10 nagy esést vall be.

Előttünk a srácok egymást támogatják, végül beérünk. Nagyon jó érzés befejezni! Lecsorgunk a Sportcsarnokhoz, ott áll Zoli, pedig nem hívtam utána se, még aludhatna, de itt van helyette. Örök hála.

Nem a táv volt nehéz, hanem a körülmények, azok a körülmények amikre nem lehet felkészülni. A kiírásban olvasható: “Extrém, éjszakai túra, igen nehéz túra, csak megfelelő edzettségű indulóknak ajánlott!! A túra minden körülmények között megrendezésre kerül!” A rendezők között sok az ismerős hallom, hogy mondogatják a hátam mögött, hogy “Annamari 60-on volt” gondolom sok mindent láthattak, sok sérülést ezért nem nézték ki belőlem. Azt már be se merem vallani, hogy esés nélkül abszolváltam a távot. Vége van, a végjáték a szokásos, kitűző, felvarró, oklevél, kézfogás, gratuláció fogadása, és gratuláció a többieknek. Más érzés, mint tavaly, idén más volt a motiváció.

Köszönöm szépen Istvánnak, hogy velem tartott, Zolinak azt, hogy hajnalban értem jött a. A szögesemnek pedig köszönöm, hogy életben maradtam. Jövőre újra jövök