Kettőezerhúsznullaegytizenegy

Három évvel és nyolc hónappal korábban, valahol a Pilisben egy esés következtében megsérül egy térd. Most mi lesz? Holnap „úbét” kéne futni. A járás is nehéz. Innentől két szálon futnak az események. Az egyik a lábgyógyítós’ Budapesten, a másik valahol a Balaton körül. Budapesten az aggódás, a „most mi lesz?” érzése. A Balatonnál eközben egy csapat a csúcsra fut.

Másnap reggel a szálak összeérnek. Találkozik egy férfi és egy nő. Első találkozás, de már hónapok óta „ismerik” egymást. Évekkel később megbeszélik, hogy ott akkor a vidám csevej közepette mindkettőjüknek kimondatlanul is észébe jutott, hogy egy közös titkot őriznek.

A nő elindul az útjára, szeretné ezt a futást jól csinálni. Fáj a térde. Egy napja éjjel-nappal az eredményeket követi, nem szeretné ezt a csapatot cserben hagyni. Tudja, hogy a férfinak nagyon fontos ez a verseny. Fut ameddig tud, de befejezni nem sikerül. Kudarc. A férfi menti meg. Szól a bringás kísérő, hogy a férfi elindult vele szemben az úton, átveszi a chip-et. Hamarosan feltűnik. A nőt az imént a férfi felesége vitte a váltózónába. Most, hogy ez az ismeretlen ismerős feléje fut, egy kósza gondolat fut át a fején: kár érte.

A férfi kedves, figyelmes, aggódó, olyan, mint három évvel és nyolc hónappal később is lesz. A verseny véget ér. A szálak innentől ismét kettéválnak. A férfi a Balatonon marad, hisz ott az élete a nő visszatér Budapestre. A férfi pár napig még érdeklődik a nő hogyléte felől, majd eltűnik.

Az internet segítségével, egymás életében maradnak. Néha beszélgetnek úgy, hogy közben évekig nem találkoznak. A nő nagyon rossz kapcsolattartó, a férfi pedig több, mint száz kilométerre él. Nincs közös metszéspont, nagy a távolság.

Mindketten élik az saját életüket. A férfi nagyon becsületes, próbál helytállni az életében. Nem az első próbálkozása ez. Igazi kisvárosi idill, gyerekek, nagy ház, szülők, feleség, munka, futás. Egyre több futás. Majd még több, végül ultrafutás. A férfi mantrázza, hogy jó ez, a nő tudja, hogy a férfi (a futásba is) menekül.

A férfi próbálkozása kudarcra van ítélve. Túl fiatal még egy olyan élethez, amit magának mantrázik. De jó kos módjára csinálja tovább. A nő megsajnálja, ő is ebben a cipőben járt, azzal a különbséggel, hogy ő mert. Elmondja őszintén a véleményét. Ablak a férfi számára. Amin keresztül néha kitekinthet a világra. A nő a beszélgetésekből rájön, hogy a férfi önmagának is bizonygatja, hogy helyes úton jár, ezért azt mondja amit az hallani szeretne. Mindenkinek sorsa van. Sajnálja a férfit, de ez az ő élete. Nem szól bele.

A férfi sokszor eltűnik, időközben újra szerelmes lesz, majd ismét megjelenik. Újra felteszi a már rég recsegős bakelitet. A nő már csak mosolyog. Ő már rég tudja, hogy a férfi sodródik valami felé, de nem szól, hagyja hogy a saját útját járja. Azt érzi, hogy a férfinak arra van szüksége, hogy támogassa őt ebben az önmagával folytatott küzdelemben. Ő pedig küzd, újra és újra színes cukormázzal vonja be a rothadó idillt. Hosszú hónapok telnek el így. Forog tovább a bakelit. Nagy ház, gyerekek, kirakat.

Két év telik el beszélgetéssel, ez alatt a két év alatt egyetlen ölelés esik köztük, a nő betegsége okán. Élik az életüket, a nő szeret, temet, utazik, szabad. A férfi, tűr, elfogad, bizonygat, fut. Két teljesen más élet. Más értékrend, más felfogás, más környezet. Aztán a harmadik évben minden megváltozik. Két és fél év után a férfi messzire motorozik. Ekkor még nem sejtik, hogy napokon belül minden megváltozik. A motoros „Camino” után a férfiben valami megváltozik.

Adnak maguknak egyetlen napot. Csak egyetlen nap. Egyetlen esély. Pár óra csupán. Aminek a végén a két élet innentől egy lesz. Volt valami 2018. szeptember 26-előtt, és elkezdődik egy másik, egy új szeptember 26 után.

Egyetlen napot töltenek az “átjáróban”. Pár órát. Minden felpörög, a bakelit összetörik. A férfi új állást kap, a nőhöz megy, elköltözik a babaházból. Más nő, más város, teljesen más élet. Ami ez után következik az önmagában is egy teljes egész fejezet lenne.

Válás.
Csúnya válás.

Idővel csillapodnak a kedélyek, de a férfi előző élete, még sokáig a keresztjük lesz. Lassan, nagyon lassan (majd) megtanulják kezelni. Ma már nem érdemel egy fejezetet.

kettőezerhúsznullaegytizenegy

Három év és nyolc hónap telt el a chip átvételétől. Most itt ülnek négyen egy teremben. Ők ketten és a két tanú. Megkéri az anyakönyvvezető a nőt és a férfit, hogy mindketten álljanak fel. A nőn felhúzódott a szűk farmer szára meg kéne igazítani. Mert, hogy is volt azzal a páratlan zoknival? Közben arra is gondol, hogy ezt most komolyan illene csinálni. Nem megy. „Most akkor melyik nevemet írjam?” Elnevetik.

Gyorsan véget ér a ceremónia. Nincs semmi külsőség. Nincs koccintás, nincs gyűrű váltás. A nő kérése. A világ legegyszerűbb szertartása. Ebéd a két baráttal, akik vállalták a tanúskodást, majd haza. Egyszerű és tiszta.

Egyszerű, mint az, amit éreznek:

– SzereCC?
– Szeretlek, ma is holnap is! Amíg élek.

folytatása következik