Az aranyásó

– Két gombóc epret és egy csokoládét kérek!

– Prancsoljon, 240 forint lesz, köszönöm.

Gyorsan elvette a pénzt és lekuporodott a fagyis pult mögé, ha nem volt vásárló igyekezett észrevétlen maradni. Feszült volt egész nap, egész nyáron nehogy valaki felismerje. Szégyellte, hogy harminc évesen a parton diákmunkát végez, de nem volt más választása. Eltelt majdnem 10 dolgos év, mindezek ellenére visszajutott a kezdetekhez. Fájón gondol vissza a nem is olyan távoli múltra, amikor még minden idillikusnak tűnt. Úgy tűnt maga mögött tudja hagyni az alsó középosztálybeli munkás családi létet. Lassan lett minden, diploma, házasság, lakás, autó. Mely egyetlen pillanat alatt semmivé lett. Helyette maradt a magány, és a kilátástalanság. A férj lelépett egy másik nővel, így jó ideje egyedül ébred már a súlyos banki hitellel terhelt lakásban. A fagyizó felé menet, minden reggel szomorúan sétál el a lakás előtt parkoló szintén hitelre vásárolt autó előtt, melyet tankolni már nem tud. Minden reggel belenéz a sarki kisbolt üvegébe, haja fénytelen, arca festetlen, pólója bolyhos és kinyúlt, olcsó, kitaposott nyári szandálja pénztelenségről árulkodik. Igazi szürke egér.

30 éves egyre inkább szorítja az idő. Pár éve még úgy képzelte, ennyi idősen már anya lesz, és biztonságban él egy férfi oldalán. Mindennél fontosabb számára a biztonság. Most jobban egyedül van, mint egész eddigi életében bármikor, hálótársa a magány és a bizonytalanság.

Kell egy férfi, kell egy terv.

Egy telefon boltban ismerkedik meg a férfival. A férfi észre sem veszi, annyira jelentéktelen és nem az esete. Nem tudja, hogy a férfi a kolléganője rábeszélésre kezd vele kapcsolatba lépni. Észre sem veszik egymást a boltban. Az első sms váltásból találkozó lesz, majd végül kapcsolat. Feltérképezi ki is a férfi: vajon milyen autóval jön majd értem? Milyen körülmények közé visz? A férfi megérkezik egy nagy autóval és egy házba viszi. Megvan a férfi, megvan a terv. Egy hiba van csak és ez maga férfi. Nem ilyet képzelt, nagy az ő részére a korkülönbség, sokszor érzi úgy mintha az anyja lenne. Kénytelen rábeszélni magát a férfira. Előre kiszámított lépésekkel halad, úgy tesz mintha ez az egész nem lenne neki fontos, vezeti a férfit az első pillanttól fogva, úgy tesz mintha szívessget tenne neki, hogy hozzámegy. Látszólag lassan halad, kéreti magát, de belül vadul csörög a biológiai órája és alig várja, hogy bekerüljön a tehetős családba, ezzel maga mögött hagyva az anyagi bizonytalnságot. Megvan az esküvő, megvan a jackpot. Ő irányít.

(folytatása következik)

KM kövek

2015. július 4. VérKör 77 km 
2015. november 21. ISZINIK 100 (99,4 km) 
2015. Budapest Kupa

2015. Csúcsk Csúcsa 20 000 m 
2015. Ezüst jelvényes minősített teljesítménytúrázó

2015. Túrafüggő bronz fokozat

2016. március 26. ISZKIRI 100 (104,2 km) 
2016. július 2. Balaton átúszás (5,2 km) 
2016. július 12. VérKör 77 km 

2016. Csúcsok Csúcsa 40 000 m 

2016.Körök Köre Kupa – nagykupa fokozat
2016. Budapest Kupa – kiemelt fokozat (32túra)

2016. TRIXI Kupa

2016. Metakupa 

2016. Lépcső Kupa

2016. Csiga Biga Liga Kupa

2016. Pest Megye Teljesítménytúrázója bronz fokozat (1000 km)
2016. Ezrednyitó 2000 (2000 km)

2016. Ezüst jelvényes minősített teljesítménytúrázó 

2016. Túrafüggő ezüst fokozat

2016. Triatlon versenybíró 

2017. március 11-12. ISZKIRI100 (108,1 km) 

2017. május 6-7 Gerecsei Térképkör 95 km 

2017. Lépcső kupa 

2017. Ezrednyitó 2000 második teljesítés (4000 km)

2017. Pilis Kupa 

2017. Budapest Kupa

2017. Stabil Kupa 

2017. Arany jelvényes minősített teljesítménytúrázó és érdemes

2018. Kőről Kőre Kupa

2018. Pilis Kupa

2018. Budapest kupa

2018. Ezüst jelvényes minősített teljesítménytúrázó 

2018. Túrafüggő ezüst fokozat

2019. Budapest kupa

2019.Ezüst jelvényes minősített teljesítménytúrázó 

2020 – Ahol „Csak” menni kellett…

2020. február 8‑án délután ötödször sétálok fel a Kapisztrán térre, azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy teljesítsem a Kitörés túrát.

Előző nap minden induló kapott egy e‑mailt, hogy a rajt pontos helyszínéről csak a túra előtt kapunk információt. Nagy volt a találgatás, hogy vajon hol is lesz ez… Mi rosszabbra számítottunk helyszín tekintetében. Csupán annyi volt a változás, hogy 50 méterrel arrébb kellett sétálni a térről. Ismét hatalmas a sor a rajtban. A férjem leleményességének köszönhetően hamar megkapjuk az itinereket és nekivágunk a 60-km es távnak. Ez az első olyan rajtom, ahol nem köpködnek és náciznak le a Bécsi kapu alatt.

Ágival beszélgetve, ismerősöknek köszönve indulunk a Városmajor felé. Végig ketten, együtt tervezzük megtenni a távot. Nagyon örülök neki, hogy egy év után ismét együtt megyünk, de tartok is tőle mivel idén 70 km túrázást tudok felmutatni. Nem szeretném Őt visszahúzni.  Elmondom neki százszor, hogy biztosan ne felejtse el: „Ági én minden emelkedőn meg fogok halni.” „Először a Diós árokban.” Átjutunk a kordonnal és rohamrendőrökkel körülzárt Városmajoron. Utólag értesülünk róla, hogy itt atrocitás történt. Mi ezt nem láttuk, simán átjutunk a már megbontott kordonon is. Mire elérjük a Diós árkot a rend őrei is elfogynak. Számunkra csak a táv és a túra, mint kihívás a fontos.

A Diós árok idén sem lett laposabb, de egész jól haladunk. Kicsivel a vége előtt látunk egy fiatal fiút, aki a kerítés mellett húzza fel magát. Ha a hatvanas távon van, lesz még baja a továbbiakban. Ötös tempóban érjük el a Széchenyi hegyet, ahol bekerül az itinerbe az első pecsét.  A szokásos koreográfia szerint zajlik minden. Egy dolgot leszámítva. Normafánál kerül fel mindig a csúszásgátló és a fejlámpa. Most csak az utóbbira van szükség. Porzik az út olyan száraz. Ilyen még nem volt a túra 14 éves történetében. „Csak” menni kell! Fényképezünk, beszélgetünk, kiváló hangulatban haladunk. Egy pillanat alatt Csacsi réten vagyunk. Innen Virág-völgyet elhagyva már a János-hegy alatt pecsételünk. Nagy nehezen megeszem a második csokimat, de a szilárd étel nem megy le. Pedig enni kellene, messze még a reggel és sok az emelkedő.  Az útviszonyokra továbbra sem kell figyelni, ajándék ez az éjszaka nem gördít semmi természeti akadályt az utunkba. Még mindig ötös tempóban haladunk. Meglepve nyugtázzuk, hogy máris a Nagy-Hárs-hegyen állunk sorba az igazolásért. Hosszú a sor. Kicsit szusszanunk. Kezd beállni a nyakunk a folyamatos lefelé nézéstől. Nincs jég, sár, hó, de a lábunk elé folyamatosan figyelni kell egy éjszaki túrán. Lesétálunk Hűvösvölgybe. Ismét emelkedő jön végig a S jelzésen, fel a Vadaskerti nyeregig. Ági lehagy az emelkedőn. Sokkal jobb kondiban van, mint én. Szokás szerint beleállok néhányszor az emelkedőbe, de a végén még előzgetni is sikerül. Gyors pecsét, és az Újlaki-hegy tetején csodáljuk a város fényeit. Sokan vannak utánunk, viszonylag hamar rajtoltunk.  Jó visszanézni, ahogy a fejlámpák hömpölyögnek át a János hegyen. Hamarosan már a 25-ös táv céljában vagyunk. Virágos nyeregben kapunk egy szendvicset, ahogy minden évben. Sajnos nem tudom megenni, tudom azt is, hogy felesleges magammal vinni. Felhívom a férjemet, megnyugtatom, hogy minden rendben. Gratulál a jó tempónkhoz, tudom, kicsit aggódik az éjszakai menetelés és az edzetlenségem miatt. Indulunk tovább. Elfogynak előlünk az emberek a Kötők padján. Alig, hogy elindulunk, csúnyán kifordul a bokám. Már másodszor a túrán. Ági éppen mögöttem halad. Utólag mondja el, hogy ott akkor azt hitte számomra véget ért a túra. Összeszedem magam, kicsit fáj de megyek tovább. Beérjük az előttünk haladókat. Síkon haladunk, vagy lejtőn az Alsó- Jegenye-völgyi ponthoz. Meglepően jó erőben érkezünk, amit a kiváló időjárási körülményeknek tudunk be. Tartok kicsit a sunyi S sávtól a Kerek-hegy felé, tavaly volt ott egy nagy holtpontom. Fejből tudjuk a távot, a jeleket, a jelzésváltásokat, az emelkedőket. Diós árok óta van egy szlogenünk: „Kakukkhegy – Béla”. Ami annyit tesz lesz még egy nagy harc a végén, de aztán ott vár minket a célban a férjem. Most is ezt mantrázom. A tavalyi nagy holtpont elkerül a Kerek-hegyen. Minden túra más. Nagyon jó Ágival menni. A Muflonban pár percre leülünk. Iszom egy kólát, ha már enni nem tudok jó lesz a cukor és a koffein a ránk váró emelkedő miatt. Közlöm Ágival, hogy a Szénásra menet természetesen meg fogok halni. „Kakukkhegy – Béla”.  Egy hete jártam a Nagyszénáson. Minden kanyar ismerős. Egész jól veszem az akadályt.  Fent megint nagyon fúj a szél, de szép tiszta idő van. Emlékszem olyan Kitörésre, amikor csak gps segítségével tudtunk lejutni, mert akkora volt a köd. Lefelé menet a K+ ‑on megismerkedünk két sráccal. Az egyikük először van itt. Kérdezgeti, hogy mennyit kell még menni, mert neki reggel 7‑kor bent kell lennie a munkahelyén. Nem cserélnék vele. Innentől jobbára négyesben haladunk. Elérjük a forgókaput és az ellenőrzőpontot. Nagyon fáj a nyakam a lefelé nézéstől. Sík terepen haladunk Perbál felé így van lehetőségem kicsit felfelé is nézni. Előzgetünk, beszélgetünk, itt nagyon jó tempóban haladunk. Egyszer csak megszólal mellettünk egy srác: „a csajok már megint itt vannak” odaszólok neki „ezek szerint te úgy mész, mint egy csaj”.

Párbálon elveszítjük a fiúkat. Most nincs a szokásos fél órás ücsörgés a kocsmában. Gyors pecsételés, tea, mosdó, a régóta vágyott kézmosás és megyünk tovább az éjszakában. Tapintható közelségbe került a mantra „Kakukkhegy – Béla”. Vizes a hátam és nagyon fázom, ahogy a szántón haladunk a Nyakas-tető felé. Az első Kitöréseken mindig itt ért a hajnal. Már tavaly is és idén is sötétben gyalogolok itt. Egyre jobb a szintidőnk. Nem mintha ennek lenne bármi jelentősége, de ilyenkor az apró dolgoknak is örülni kell/lehet. Éhes vagyok nagyon, de nem tudok enni, a mantra mellé harmadiknak becsúszik a cél virsli is. Anyácsán pecsételünk. Egy óra lehet hátra, hívom a férjem, hogy indulhat értünk Budapestről. Kérjük, hogy hozzon egy kávét nekünk és plédet. Vacogok, de ott a cél! Ott a hegy! Jöjjön már és legyünk túl rajta. Ági előre megy. Jó ez így. Egyedül kínlódom fel magam. A tetőn találkozunk, pecsét és indulás lefelé. Lefelé jövet hív a férjem, hogy megérkezett. A mantra beteljesedett, Kakukkhegy – Béla, pipa. Borzasztó lassan haladok lefelé. Sokan megelőznek minket. Nem számít, itt már nem érhet baj, ha kell a kezemen is lejutok. Rengetegen vannak a célban. Balázstól kapom az oklevelet, a kitűzőt és a felvarrót két puszival. Eszünk, kávézunk, és lassan elindulunk haza.

14. rendezés volt az idei, nekem csak az ötödik volt, de ez volt minden idők legkönnyebben teljesíthető Kitörés60 túrája, az időjárás szempontjából. Sehol nem nehezítette hó, jég, sár az utunkat „csak” menni kellett az éjszakában. Ettől eltekintve ez egy nehéz túra. Örülök annak, hogy én lehettem az egyik a 134 női teljesítőből. Ha az élet is úgy akarja, akkor jövőre is a Kapisztrán téren fogok állni a Kitörés60 rajtjában.

Köszönöm szépen Áginak, hogy bízott bennem és eljött velem. Nagyon örültem, hogy végig ketten együtt tudtunk maradni.

Férjemnek, Bélának, a logisztikát, és azt, hogy megérti azt, hogy bár mindig együtt túrázunk, de én erre az egy túrára mindig egyedül szeretnék jönni.

Szerényi Annamária

Kettőezerhúsznullaegytizenegy

Három évvel és nyolc hónappal korábban, valahol a Pilisben egy esés következtében megsérül egy térd. Most mi lesz? Holnap „úbét” kéne futni. A járás is nehéz. Innentől két szálon futnak az események. Az egyik a lábgyógyítós’ Budapesten, a másik valahol a Balaton körül. Budapesten az aggódás, a „most mi lesz?” érzése. A Balatonnál eközben egy csapat a csúcsra fut.

Másnap reggel a szálak összeérnek. Találkozik egy férfi és egy nő. Első találkozás, de már hónapok óta „ismerik” egymást. Évekkel később megbeszélik, hogy ott akkor a vidám csevej közepette mindkettőjüknek kimondatlanul is észébe jutott, hogy egy közös titkot őriznek.

A nő elindul az útjára, szeretné ezt a futást jól csinálni. Fáj a térde. Egy napja éjjel-nappal az eredményeket követi, nem szeretné ezt a csapatot cserben hagyni. Tudja, hogy a férfinak nagyon fontos ez a verseny. Fut ameddig tud, de befejezni nem sikerül. Kudarc. A férfi menti meg. Szól a bringás kísérő, hogy a férfi elindult vele szemben az úton, átveszi a chip-et. Hamarosan feltűnik. A nőt az imént a férfi felesége vitte a váltózónába. Most, hogy ez az ismeretlen ismerős feléje fut, egy kósza gondolat fut át a fején: kár érte.

A férfi kedves, figyelmes, aggódó, olyan, mint három évvel és nyolc hónappal később is lesz. A verseny véget ér. A szálak innentől ismét kettéválnak. A férfi a Balatonon marad, hisz ott az élete a nő visszatér Budapestre. A férfi pár napig még érdeklődik a nő hogyléte felől, majd eltűnik.

Az internet segítségével, egymás életében maradnak. Néha beszélgetnek úgy, hogy közben évekig nem találkoznak. A nő nagyon rossz kapcsolattartó, a férfi pedig több, mint száz kilométerre él. Nincs közös metszéspont, nagy a távolság.

Mindketten élik az saját életüket. A férfi nagyon becsületes, próbál helytállni az életében. Nem az első próbálkozása ez. Igazi kisvárosi idill, gyerekek, nagy ház, szülők, feleség, munka, futás. Egyre több futás. Majd még több, végül ultrafutás. A férfi mantrázza, hogy jó ez, a nő tudja, hogy a férfi (a futásba is) menekül.

A férfi próbálkozása kudarcra van ítélve. Túl fiatal még egy olyan élethez, amit magának mantrázik. De jó kos módjára csinálja tovább. A nő megsajnálja, ő is ebben a cipőben járt, azzal a különbséggel, hogy ő mert. Elmondja őszintén a véleményét. Ablak a férfi számára. Amin keresztül néha kitekinthet a világra. A nő a beszélgetésekből rájön, hogy a férfi önmagának is bizonygatja, hogy helyes úton jár, ezért azt mondja amit az hallani szeretne. Mindenkinek sorsa van. Sajnálja a férfit, de ez az ő élete. Nem szól bele.

A férfi sokszor eltűnik, időközben újra szerelmes lesz, majd ismét megjelenik. Újra felteszi a már rég recsegős bakelitet. A nő már csak mosolyog. Ő már rég tudja, hogy a férfi sodródik valami felé, de nem szól, hagyja hogy a saját útját járja. Azt érzi, hogy a férfinak arra van szüksége, hogy támogassa őt ebben az önmagával folytatott küzdelemben. Ő pedig küzd, újra és újra színes cukormázzal vonja be a rothadó idillt. Hosszú hónapok telnek el így. Forog tovább a bakelit. Nagy ház, gyerekek, kirakat.

Két év telik el beszélgetéssel, ez alatt a két év alatt egyetlen ölelés esik köztük, a nő betegsége okán. Élik az életüket, a nő szeret, temet, utazik, szabad. A férfi, tűr, elfogad, bizonygat, fut. Két teljesen más élet. Más értékrend, más felfogás, más környezet. Aztán a harmadik évben minden megváltozik. Két és fél év után a férfi messzire motorozik. Ekkor még nem sejtik, hogy napokon belül minden megváltozik. A motoros „Camino” után a férfiben valami megváltozik.

Adnak maguknak egyetlen napot. Csak egyetlen nap. Egyetlen esély. Pár óra csupán. Aminek a végén a két élet innentől egy lesz. Volt valami 2018. szeptember 26-előtt, és elkezdődik egy másik, egy új szeptember 26 után.

Egyetlen napot töltenek az “átjáróban”. Pár órát. Minden felpörög, a bakelit összetörik. A férfi új állást kap, a nőhöz megy, elköltözik a babaházból. Más nő, más város, teljesen más élet. Ami ez után következik az önmagában is egy teljes egész fejezet lenne.

Válás.
Csúnya válás.

Idővel csillapodnak a kedélyek, de a férfi előző élete, még sokáig a keresztjük lesz. Lassan, nagyon lassan (majd) megtanulják kezelni. Ma már nem érdemel egy fejezetet.

kettőezerhúsznullaegytizenegy

Három év és nyolc hónap telt el a chip átvételétől. Most itt ülnek négyen egy teremben. Ők ketten és a két tanú. Megkéri az anyakönyvvezető a nőt és a férfit, hogy mindketten álljanak fel. A nőn felhúzódott a szűk farmer szára meg kéne igazítani. Mert, hogy is volt azzal a páratlan zoknival? Közben arra is gondol, hogy ezt most komolyan illene csinálni. Nem megy. „Most akkor melyik nevemet írjam?” Elnevetik.

Gyorsan véget ér a ceremónia. Nincs semmi külsőség. Nincs koccintás, nincs gyűrű váltás. A nő kérése. A világ legegyszerűbb szertartása. Ebéd a két baráttal, akik vállalták a tanúskodást, majd haza. Egyszerű és tiszta.

Egyszerű, mint az, amit éreznek:

– SzereCC?
– Szeretlek, ma is holnap is! Amíg élek.

folytatása következik

41

1. 1978. október 3.
2. 1979. október 3.
3. 1980. október 3.
4. Sokat vagyunk ketten
5. Valakinek a nővére lettem
6. Periféria
7. Késedelem
8. Anyá(k)(m) napja
9. Volt egy nyár
10. Úszás
11. Becsapott minket
12. Csak csajok
13. Hol a határ
14. Hány nap még a szabadság
15. Váljatok el
16. Elvesztettem a jobb térdem
17. Lemondtak rólam, lemondtam róluk
18. Küzdelem
19. Ugrás a semmibe
20. Buli zóna
21. Ha nem tanulok végem
22. Messze költöztem, majd vissza
23. Megismertem
24. Boldogan éltem
25. Diplomát szereztem
26. Feleség lettem
27. Gyerekért küzdöttem
28. Anya lettem
29. Nagyon szeretem
30. Hittem
31. Túléltem
32. Bajok kezdődtek
33. Önként árva lettem
34. Esendőség
35. Messze sétáltam
36. Elvált nő lettem
37. Itt nagyon hittem
38. Új élet kezdődött
39. Két férfi halála
40. Szerelem érkezett
41. Szeretek és szeretnek
.
.
.
.
81. Egy görög faluban élek. És nem szeretnék félni semmitöl mielött meghalok.

2019 – Kitörés 60

2017-ben úgy zártam a Kitörés60 beszámolómat, hogy „Jövőre újra jövök”. Máshogy alakult az élet. Túl sok volt a teljesítménytúra 2017-ben. Besokalltam. Kimaradt a 2018-as Kitörés, és nagyon sok más túra is. Hiányzott már, ezért nagyon vártam az ideit. Úgy mondanám, hogy az esélytelenek nyugalmával. Az idei összes megtett km számom alig haladta meg a 60 km‑t. A túra előtti hét a fejben készülés jegyében telt. Nézegettem az időjárás jelentést, a Budaiban készült túra képeket figyelgettem, hogy jég és sár szempontjából mi várható. Nem volt aggasztó egyik sem. Tudtam, hogy lesz mindkettő, de nem lesz vészes.
Szombaton 3 4 körül érkezünk Kapisztrán térre. A Bécsi Kapu felől közelítünk a szokásos ellentüntetés kíséri utunkat a rajtig. Meg sem lepődöm. Évente egyszer itt menetrendszerűen „lenáciznak”, megszoktam. Sokan leírták már előttem, mi miért, hogyan történt, azon a 74 évvel ezelőtti februári estén, és éjszakán, hogy miért is vagyunk mi most itt. Ez a túra megosztja az embereket, akit érdekel, olvasson utána.
A rajtban hatalmas a káosz. Utólag tudom meg, hogy a rendezők egyik autója balesetet szenvedett a rajt felé jövet, ezért volt a fejetlenség. Utólag értesülünk arról is, hogy csodával határos, hogy fél ötkor el tudunk rajtolni.
Kis csapatunk elindul a Városmajor felé. Jól összeszokott trió vagyunk, évek óta együtt gyalogolunk. Jókedvűen érjük el a Diós-árkot. Emelkedik. Fel — fel magasra. Úgy érzem, a korábbi évekhez képest magasabban van a Széchenyi hegy. Végül felérünk és megkapjuk az első pecsétet. Indulunk tovább Normafa felé. Ragaszkodom ahhoz, hogy világosban rajtoljak, ezt lassan el kellene engednem, mert a városban tökéletes a közvilágítás, Normafától pedig így is, úgy is fejlámpa kell. Most sincs ez máshogy. Hólánc és fejlámpa fel. Így megy ez majd végig a túrán.
Haladunk tovább a kettes pont felé Csacsi rétre. Jeges az út, de a csúszásgátlóm kiválóan teljesít ismét. Éppen pecsételtetek, amikor a pontőr fiút hívja az anyukája. Feleszi, majd közli vele, hogy „ne most anyuka, mert dolgom van”. Mosolyogva indulunk tovább. Virág-völgytől tartok kicsit, de ok nélkül. Nem is emlékszem olyan Kitörésre, amikor ennyire simán végig tudtunk menni ezen a szakaszon. A piroson már van némi jég, de nem vészes. A játszótér túlsó végében van a hármas pont János-hegy alatt. Tudom azt, hogy ennem kell. Edzetlen vagyok, sokkal jobban kell figyelnem a frissítésre (szinte alig eszem túrán). Elveszem a ponton a csokit és eszem a sajátomból is. Síkon enni, inni, enni, inni ez jár a fejemben. Addig ameddig csak tudok. Olvastam, hogy Nagy-Hárs-hegy jól járható. Száraz az út felfelé. Le is vesszük a csúszásgátlót. A 4.-es ep előtti kanyarban lenézek a városra. Ezért éri meg ez az egész. Nagyon! Szeretem! Pecsételés után elindulunk a Bátori-barlang felé. Ismét felkerül a szöges. Lesétálunk Hűvösvölgybe. Régebben itt ettem mindig egy lángost, de tudom azt, hogy utána szenvedés felfelé a sárgán így most csak iszom. A vártnál könnyebben veszem az emelkedőt a Vadaskerti nyeregig. Beleálltam az igaz, de rosszabbra számítottam. Itt pecsételünk és hamarosan már az Újlaki-hegy tetején csodáljuk a várost. Örülök. A vártnál jobban ment. Innen már csak lefelé kell menni a 25-ös táv céljába Virágos-nyeregbe. Korai az öröm. Alig, hogy elindulunk lefelé, elesem. Fagy le a pára, csillog és csúszik minden. Az eséstől nagyon fáj a jobb csuklóm és a tenyerem. Ismét felkerül a csúszásgátló. Végül elérjük Virágos nyerget. Mi csak áthaladunk. Kapunk egy szendvicset és forró teát. Alig tíz percet töltünk a ponton. Ez arra elég csak, hogy elkezdjünk dideregni.
Indulni kell tovább. Megint gyomorgörcsös szakasz következik a Kötők padja. A 2016-os Kitörésen itt szakadt le a porc a könyökömről egy esés következtében. Tartok attól, hogy nagyon jeges lesz megint. Mázlink van. Az előttem haladó srác (szöges nélkül) sokat esik. Mi gond nélkül átjutunk. Vidáman haladunk Alsó-Jegenye völgy felé. Mondom is a többieknek, hogy „jövőre is jövök”. Eszem, iszom jól érzem magam nagyon. Pecsételünk és indulunk tovább. Majd hirtelen holtpont következik. Sunyi alattomos az S a Kerek-hegy felé. Kezd visszaütni a gyaloglás hiánya. Nagy nehezen összeér a sárga a kékkel és ott állunk a Muflonban. Itt kicsit le szoktam ülni, öt percet engedélyezünk magunknak és indulunk tovább a Zsíros-hegy és a Nagy-Szénás felé. Elhagyjuk Nagykovácsit. Ismét emelkedő következik. A Nagy-Szénás aljában ahol a lépcsők kezdődnek, nagyon csúszik. Félek, hogy egy férfi rám esik. Akinek nincs, szögese kapaszkodik mindenbe. Én viszonylag simán feljutok. Elérjük a tetőt és indulunk lefelé. Lassulunk, mert egyre több idő telik el, de a méterek nem fogynak olyan ütemben, mint eddig. Kis bizonytalanság. Hatalmas a köd. Jó helyen vagyunk? Nehogy túl sokáig maradjunk a kéken. A K+ ra kell váltani. De hol? Előveszem a track-et. 50 méter és elérjük a jelzésváltást. Rendben van az irány. Hosszú egyenes szakasz jön. Monoton és unalmas. Nagyon fázik a kezem, de a tea kifolyt a hátizsákomban és csupa víz lett a kesztyűm, így nem tudom felvenni. Végül eljön a forgókapu és vele az ep. is. Majd nem sokkal később a mászóka és utána a szántó. Nagyon fáj a nyakunk. 7–8 órája nézünk folyamatosan lefelé. Csendesen olyanokról beszélgetünk, hogy milyen jó lenne már néha kicsit felfelé is nézegetni. Hogy mikor hívjuk a páromat. Mikor induljon értünk. És felmerül már 40+ km környékén az örök kérdés, hogy: mi is keresünk itt az éjszaka közepén februárban? Itt kicsit magam megyek. 1–2 órája nem nagyon beszélek, és jobbára a többiek mögött vagyok 5–10 méterre. Így jó. Tudni akartam valamit és 90%-os bizonyossággal tudom. De szükségem van arra, hogy menjek.
Lassan feltűnnek Perbál fényei. Itt a kocsmában le szoktam hajtani a fejem az asztalra, annyira fáj a nyakam, hogy ezt most nem teszem. Bámulok előre. A többiek kinevetnek, hogy éppen a reboot folyamat zajlik nálam. És tényleg. Mázli, hogy emlékező izmaim vannak, mert már csak fejben készülök. Tudom, nem sok van hátra. Fél órát ücsörgünk a kocsmában. Keserves kimenni a hidegbe. Csupa víz vagyok, nagyon fázom. Elkeveredünk. Megyünk a semmibe. Újra elő a track. Megvan az irány, világítanak a fejlámpák az éjszakában. Megvannak a szalagok is. Lassan eljön a Nyakas-tető. Köd van, nagyon hideg, és fúj a szél. Kitett részen gyalogolunk. Magamban mosolygok, mindig itt szokott érni a hajnal. Most vaksötét éjszaka van. Tehát jobb a szintidőm, mint eddig bármikor (szinte mindig fél 5 környékén rajtoltam, ahogy most is). Elmosolyodom. Számít? Nem egyáltalán nem számít! Csak az számít, hogy még mindig képes vagyok rá. Éhes vagyok, öt órája nem tudok enni, ezzel párhuzamosan fogy az erőm is. Hiába minden, nem megy le semmi. Néha iszom. Német katonákkal gyalogolok lefelé a szántásban Anyácsa felé. Elérjük a pontot. Ég a tűz, de jó lenne maradni, nagyon jó lenne melegedni. Fent a szél teljesen átfújt. Nem érzem a kezem. Nem lehet most megállni. Tovább löknek. Egy óra van hátra.
Jön az az értelmetlen rész a szántón. Még mindig sötét van. Alig látok tovább két méternél. Játszanak a fejlámpa fényében a kis cseppek a szemem előtt. Szinte belealszom. Az első százasomon volt ugyanez az érzés, csak ott később jött el. Nyilván az edzetlenség hozta elő most. Megyek előre a ködben, előttem senki. A semmiben gyalogolok egyedül. Igaz csak néhány tíz percre. Innen úgy tűnik, sose fogy el a szántó. Bárcsak jönne már a hegy. Itt már nagyon szoktam várni a Kakukk-hegyet. Végül elérek az aljába. Ismét kell a csúszásgátló. Összetorlódtak az emberek mindenki szedegeti elő a szögest. Elindulunk. Egy sráccal kerülgetjük egymást. Először van itt. A bal kanyar után az emelkedő tetején megkérdezi, hogy ez már ugye a vége? Nem. Van még fölfelé. Egy jobbos, majd még egy és ott a pont. Végül elindulunk lefelé. Idén nincs könnyítés, hogy el lehet kerülni a tetejét, nincs elterelés. A srác is felér. Azt mondja: köszi. Hajnalodik, végül világosban érünk le. Kicsit jobbra nézek, mécsesek égnek a keresztek tövében. Szeretnék megállni, de nem teszem. Sétálunk lefelé a stációk tövében ott a párom, aki simán teljesítette volna ezt a túrát, de megkértem rá, hogy engedjen most ide egyedül jönni. Tiszteletben tartotta, amit nagyon köszönök. Elindult értünk hajnalban, és végig aggódta az éjszakát. Fejemet a vállára hajtom, már nem akarok nélküle menni.
Végül együtt sétálunk be a célba.

A parfüm

Visszatért a tél. Március volt és újra havazott.
Arra gondolt mennyire utálja a telet.
Arra gondolt, mi lehet most az év eleji hurrá optimistákkal.
Arra gondolt, hogy hánynia kell a „majd ez az év” üres közhelyétől.
Arra gondolt, hogy próbálta ő ezt magára erőltetni, de nem megy.
A sorsnak fonala van, a fonálra a gyöngyök nem holmi kalendárium szerint rendeződnek.

Visszatért a tél. Visszatért egy illat. Az ő illata. Jó rég nem vette újra, mert mostanság:
Lopják az álmait.
Lopják az életét.
Lopják a jelenét.
Lopják még a parfümjét is.
De ez az illat nem véletlen került most ide a tömött busz hátsó végébe.

Visszatért a tél. És két nap múlva, a fürdőszoba polcára visszatért az egykor volt illat.
Az illat, mely egykor valakinek mindent jelentett.
Az illat, amit megtanult birtokolni.
Az illat, ami hosszú évekre elveszett.
Az illat, ami attól a naptól kezdve újra az övé lett.
Hol vesztette el? Pontosan meg tudja nevezni, amikor ez a parfüm a múlté lett.

Lassan elmúlni látszott a tél. Harmadnap ő már a régi/új illatába burkolta nyakán a lüktető ereket.
Mosolygott a tavaszi reggel fénye az ablakon.
Mosolygott a tavasz első virága a kertben.
Mosolygott a lassan öregedő, nevetőránc a tükörben.
Mosolygott Valaki egy felhő szélén, az égben.
Ő pedig ismét a saját útját járta, és visszamosolygott a Világra.

A napszemüveg

Hajnali fél 3. A hetediken valaki lehúzza a wc-t. Ő felébred. Kicsit később elindul a lift, a szél zörgeti a műanyag redőnyt az ablakon A feje mellett lévő két telefon közül, kezébe veszi az egyiket, meg se kell néznie, tudja, hogy várja ott egy üzenet. Nem nyitja meg. Tudja kitől jött.
Arra gondol, hogy ideje lenne visszaaludni, mert már napok óta csak túlél az irodában. Forgolódik, szatén hálóinge hűvösen fogja körbe. Lassan jön újra az álom érzi, hogy zuhan.

Reggel 6:30. Megszólal az ébresztő, a keze máris a telefonon van. Kikapcsolja. Az ágy melletti puha szőnyegen hever a laptopja, este írt. Ír, ír, csak úgy a bordó PC memóriájának. Sok száz gondolat. Vajon elolvassa egyszer őket valaki? Átlép a földön heverő laptopon, kimegy a konyhába, hogy lefőzze a kávét.
Hideg a kő. Önkéntelenül is összehúzza a lábujjait, amíg a kávét főzi. Gondolatban máshol van. Fránya gondolatok, elég egy illat, egy pillantás, a konyhai fehér függöny szélének a libbenése és a jól eltemetett emlékek egy pillanat alatt jelenkori valósággá lesznek.

Jó lenne egy cigi. Teleszívja tüdejét levegővel. Reggel sokszor veszettül jó lenne egy cigi. Rég leszokott már, de sokszor hiányzik. Magában hordozza a függőséget. Ő sokkal erősebb, mint az apja volt, tudja, hogy nem a függőségbe fog belehalni. Nincs cigi, ezt a reggelt is így kell megoldani. Lefő a kávé, a folyosói félhomályon át, visszakúszik a meleg ágyba. A forró folyadék felébreszti. Fejében sok milliónyi agysejt, cikázik. Gondolkodik.

Lelkifurdalása van, mert ez a férfi nem ezt érdemli. Lehet, éppen ezért sokszor lopva pillant csak rá, mint aki csal. Igen, tudja, hogy csal. Kicsit még érezni akarja. Tudja, nem nyújthatja már soká. Fáj, de nem szól. Belső, néma sikoly ez. Férfiak, jöttek mentek, de ez az egy más volt. Barátnője, mint a Messiást megjósolta, „küld, majd maga helyett valakit”. Ugyanaz a fizikum, ugyanaz a megjelenés, ugyanaz a stílus. Egy klón. Soha nem ezt a férfit látta, hanem azt a másikat, akit látni akart. Gyorsan telnek az ébredés pillanatai.

Kibotorkál a fürdőbe, káromkodik. Végre jó élete van. Nem fogja szétbarmolni, biztosan nem. Kigördül egy könnycsepp, sós, mint a tengervíz. Olyan erővel esik a mosdókagylóba, hogy szinte hallani lehet. Nem őrjöng, nem hisztizik, ilyen formán egy könnycsepp formájában némán szól belőle a fájdalom. Megnyitja a zuhanyt, a forró víz felmelegíti hideg lábfejét, majd az egész testét. Illatos testápoló, parfüm. Megtanúlta, hogy mindenben meg kell keresni a szépet, ahol nincs, oda csempészni kell. Ide most ilyenformán lopakodik be a hétköznapi öröm. Kis kora reggeli luxus ez, mely széppé teszi a fáradt reggelt. Belenéz a tükörbe. Negyven éves. Teste csupa sebhely. Mindenütt begyógyult hegek, kezén, lábán, hasán, hátán. Ha akarná se tudná elfelejteni ami történt vele. Kisminkeli, jelen esetben a szerda reggeli arcát. Gépies mozdulatok ezek, huszonöt év után már oda se kell figyelni. Fentről lefelé, mindig ugyanabban a sorrendben, ugyanazok a színek, ugyanazok a mozdulatok. Felöltözik.


Most ő nyomkodja a lift hívó gombját. Kilép az utcára, nyálkás novemberi reggel van. A gyerek ma nem megy iskolába, egyedül indul neki a napi rutinnak. Üres, fáradt tekintetek jönnek szembe. Ő is csak egy a sok közül, olyan, mint a barna kabátos nő a túloldalon. Bedugja fülébe a fülest, elindul a zene, máshol jár gondolatban. Tudja, hogy a régi érzést, mely mindent átmos ki kell metszeni. Tompán, hosszan nyilall belé a hiány. Rátelepszik a mellkasára. Tudja, hogy idővel lekopik az éle. Olyan lesz, mint a sebhelyek a testén.

Tudja ennek itt most véget kell vetni. A másik miatt. Ő még hosszan elringatózna az érzésben, de tudja, tovább már nem lehet. Túléli a napot a munkahelyén, nagyon várja az estét. Kellemes, meleg a férfi ölelése, de közben mindig összerándul a gyomra.
Nem azért, mert rossz, vagy kellemetlen, hanem azért mert egy másikkal méri össze. Még az érintése is az érintésével rokon. Egy hasonmással nem lehet együtt lenni. Nem akar folyton visszarepülni a múltba. Nem akar benne élni. Amit elhatározott már csak végre kell hajtani.
Babrál a férfi levetett pulóverével. Hajtogatja. Gondosan összehajtogatott utolsó perceik ezek. Végül nagy levegőt vesz és a férfi kezébe adja az asztalra dobott napszemüvegét, amit ő úgy tesz fel a fejére, ahogy azt valahol, valamikor egy másik is tette.

Az eső

Ömlött ez eső mintha dézsából öntenék. A szél kukákat borogatott az utcán. Hevesen rázta a rolót az ablakon. Egész délután készült elszabadulni a vihar, végül kitört. A súlyos, párától telített levegő végre megszűnt. A kisfiú bámult kifelé. Talán eszébe jutott a kisgyermekkori gumicsizmás pocsolyába ugrálás…
– Van kedved lemenni? Szeretnél? kérdezte az édesanyja
– De, anya hisz esik.
– Azt látom. Azt kérdeztem van-e kedved lemenni?
Hosszasan gondolkodott, látszott rajta, hogy belevésődtek az anyai intelmek: “öltözz fel, megfázol”, “siess haza, esik, elázol”.

– Lehet?
– Igen, lehet.

Lent az utcán az emberek futottak a zuhé elől. Volt aki nejlonzacskót húzott a fejére. Mindenki menedéket keresett, csak ők mentek szembe, szabadon  az esővel. Nem viseltek esőkabátot, nem volt ernyőjük sem, pedig otthonról indultak. Átfolyt a papucsukon a meleg víz, mely keveredett az utca porával. Láthatóan nem érdekelte őket.

Eközben sorra záródtak be a lakótelep ablakai. A biztonságot adó otthon falai közt, nem törődtek a viharral, helyette inkább vacsorához készülődtek, és arra gondolhattak, milyen jó, hogy az özönvíz előtt hazaértek.
A kisfiú oldalról a szeme sarkából figyelte az édesanyját, aki jól ismerte ezt a tekintetet. Mindig így nézett, ha valami tiltott dolgot csinált. Figyelte az anya reakcióit.
– Emlékszem, anya sokszor futni mentél, ha elkezdett esni.
– Szeretem az esőt Kicsim – válaszolta az anya. Az eső jó ne félj tőle. Ne menekülj. Ne félj az ismeretlentől. Ha a szíved és a hited úgy diktálja, bátran menj szembe bármivel.

Légy, Balu mindig bátor.

2017 – Kitörés 60

Időben érkezem valamivel négy előtt már a Kapisztrán téren vagyok. Gyalog megyek fel a Déliből, nehogy kevés legyen az előirányzott 2200 méter szint. Az előző évektől eltérően idén nincs előregisztráció. Nagy a fejetlenség, első körben nevezési lapot szerzek be, majd nagy nehezen megkapom az itinerem is. Szerintem az előnevezős rendszer jobb volt, de ezen hamar túl is lendülök. Istvánnal és Tamással elindulunk, békés rendőri megfigyelés mellett. A Bécsi Kapunál ellendemonstrálók kiabálnak, a magam 39 évével is bőven anyukája lehetnék a kiabáló kislánynak, túra ide vagy oda, gondolatban azért kislány megbuktatlak töriből.

Tempósan gurulunk a Moszkva felé, majd át a Városmajorba. Itt van egy pici bizonytalanság (első eltévedés?), mert István, aki immáron nyolszoros teljesítő másik irányból szokott kerülni, most arra megyünk amerre én „szoktam”. Jön szembe egy fiatal srác és megállítja Istvánt megkérdi hová megyünk. A válasz: Szomorra. A srác áll bután mi pedig robogunk tovább, kaptatós rész következik, A Diós-árkon keresztül, némi lépcsőzés után feljutunk az első ellenőrzőponthoz a Széchenyi-emlékműhöz.

A Széchenyi-hegy után a Normafa felé vesszük az irányt. Itt még minden csontszáraz. Normafát elhagyva a koregrofia a következő szokott lenni: lámpa és hólánc FEL! Most sincs ez másképp, elsőnek a lámpát veszem elő. Majd kb. 200 méter megtétele után a szögest is. Vadonatúj tűzön, vízen, de leginkább jégen járóm van. Most viselem először. Az első lépések bizonytalanok. Aztán rájövök tényleg nem csúszik, atombiztos.

Óvatos, de határozott léptekkel érjük el 2. ep‑t Csacsi réten. Itt már vannak esések, csúszások. Virág-völgyről sok rosszat olvastam az előző heti túrabeszámolókból, de minden gond nélkül letudjuk a távot. Tamást közben elveszítjük, mert visszamegy megkeresni a telefonját. Istvánnal ketten baktatunk fel a János-hegyre. A tervezettnél előbb érünk fel, ötös közeli a tempónk. Itt még nem tudjuk, hogy korai az öröm. Pecsételünk, megesszük a csokit és öt perc múlva már Erzsike lábai előtt fényképezünk. Elkezdünk ereszkedni a P‑jelzésen Szépjuhászné irányába. Néhány száz méter után jön a fekete leves. Tükörjég minden. 2015-ös Kitörés „feelingem” van. Csúsznak, másznak, esnek, kelnek körülöttem az emberek. Remélem, hogy csak átmeneti a helyzet/terep. István elesik mögöttem. Próbálunk lejutni a hegyről, mindenki kapaszkodik mindenbe, amit ér. Közben megjön Tamás, kiderül, hogy a telefon végig a zsebében volt. Ugyanolyan a szögese, mint az enyém. Fut benne. Azt mondja ne féljek, (4 térdműtét után ez nem vicces), mert lehetetlen elesni a cuccban.

Valahogy lejutunk innentől Istvánnal megyek végig. Nem tudom mennyit esett, rövidebb időközökre elveszítjük egymást. Mondani meg nem mondja. Nagy-Hárs-hegy felé vesszük az irányt. Simán felérünk, pecsételünk és tudjuk, ha hegy ezen oldala száraz a másikon tükörjég vár. Így is történik. Én megyek elől. A Bátori-barlangnál az új lépcső tövében áll egy srác és reszket a fájdalomtól. Eltörött a csuklója. Fogalma sincs merre induljon, lefelé tükörjég, vissza kapaszkodni nincs ereje. Társasággal van így sokat tenni nem tudnunk érte. Valahogy lebotorkálunk Hűvösvölgybe. Itt megállunk én eszem egy lángost, István egy hot-dogot. Ismerős a terep: mászni kell, kell az erő. Az S en felkapaszkodunk először a Vadaskerti emlékműhöz, gyors pecsételés után viszonylag gyorsan feljutva az Újlaki-hegy tetején állunk.

Innen megint ereszkedni kell, felfelé nem csúszott, tehát lefelé fog. Így is történik. Behullámvasutazunk Virágos-nyeregbe. Új szlogen születik: „Szopóágon Szomorra”. Jó lehet akinek itt a cél, nekünk még van hátra 35 km. Iszunk egy langyi teát, a szendvicset elrakjuk. Az előző évekkel ellentétben ez most csak olyan átmenő pont érzés nekem, jobb szokott lenni. Nem időzünk sokat. Rám kiabál egy katona ruhába öltözött segítő, hogy hööööööölgyem, huszonötös arra, hatvanas arra. Értem én nem kell kiabálni. Mögöttünk ugyanezt a marcona urat megszólítja egy hölgy csak úgy bele a vaksötét éjszakába az erdőben, hogy „Hol van a buszmegálló?”. Gyorsan ellépünk onnan, mert fuldoklunk a nevetéstől.

Iszonyat, ami fogad a Kötők padján. Tükörjég minden, és lejt lefelé a szakadékba, védőháló nincs, egy peremen kell egyensúlyozni. Vagy lépésben haladunk, vagy várunk, hogy egy bajbajutott társat kihúzzanak, felszedjenek valahonnan. Szopóág rendesen. Tavaly itt szakadt le a porc a bal könyökömben. Tériszonyom van, csak túl szeretnék jutni ezen a részen. István sokszor elesik, nem bírom nézni, segíteni nem tudok, minden esés után megkérdezem, hogy „jól vagy?”. Tudom, hogy nincs jól. Elől megyek, mert rossz látni, ahogy elesik, nem bírom. Van egy köves, kidőlt fás rész, ahol nem állok meg a lábamon. Inkább magamtól leülök a tükörjégen, a műszálas futógatyámban elindulok a szakadék felé, csúszom lefelé, a talpam fennakad egy kidőlt fa ágán, oldalazok kicsit és valahogy talpra tudok állni.

Átjutunk a Kötők padján, Alsó-Jegenye völgy felé indulunk lefelé. Ül egy srác az út szélén. Megszólítom, hogy tudok e segíteni valamiben. Azt mondja jól van, de „éppen áldozatot hoz”. Jesszus mondom ez arra várt, hogy jöjjek és most feláldoz engem a jégenjárómért a Kitörés oltárán. Kiderül, hogy mezítláb fog tovább gyalogolni és a zoknit a cipőre húzza. Tehát a zokni lesz az áldozat. István beér az ep.-n.

Meg se merem kérdezni mennyit esett. Csak annyit mond: szopóág. Innentől ez lesz a szitokszó. A Csúcs-hegyi nyeregtől azt hittem nem lesz rosszabb, de lett. Elkezdődik a borzalom. Az Alsó-Jegenye ‑völgy végig tükörjég (2–3 km-es szakasz). Életemben nem láttam ennyi esést, mint itt, emberek a földön, a patakban, mindenhol. A felénél látok egy srácot és másik kettőt mellette akik húzzák fölfelé, olyan mintha Balázs lenne. Ááááááá gondolom biztos nem ő, profi túrázó kizárt, hogy ne legyen szögese. Nincs neki. Ahogy elhaladok egy csoport mellett Viki hangjára kapom fel a fejem. Az ott lent valóban Balázs, fent Viki várja, hogy felhúzzák. Istvánt nem látom sehol, gondolom felment az erdős részre. Kijutok. Leülök és megvárom. Tavaly miután szétszakadt a könyököm, Ő ajánlotta fel, hogy ott a buszmegálló (Solymáron vagyunk). Most én mondom neki, hogy ott a buszmegálló. Ahogy anno én úgy ő sem hajlandó meghallani. Rengeteg itt a feladó, ide érkeznek a mentők is a sérültekért. Megyünk tovább.

Brutál szakasz jön megint tükörjég vezet lefelé a völgybe a hídhoz majd fel. Annyira csillog, és meredek, hogy nem merek lemenni rajta, megint magamtól ülök le, de már óvatosan a csúszós gatya miatt. Kerek-hegy felé tartunk. Egyedül vagyok, azon gondolkodom mit is keresek itt. Ja tudom, szopóágon megyek Szomorra. Lassan előkerül István, nem merem kérdezni Ő pedig nem mondja, látom rajta, hogy össze-vissza van törve. Rossz érzés hogy, nem tudok neki segíteni. Holtpont következik, de nem a terep miatt, álmos vagyok, nagyon álmos. Alig vonszolom magam, sose akar a S jel összeérni a K‑el. Többször látni vélem a kéket de kiderül, hogy vízió. Olyanokon meditálok, hogy mi lenne, ha még lőnének is ránk.…minek meditálok ilyeneken?

Elérünk a Muflonhoz, vártam már, mert tudom, hogy itt kicsit leülhetek. Így is történik. István valamiért nem akar, de olyan fáradt (álmos) vagyok, hogy annyiban hagyom. Egy részeg vendég tántorog mellettem, a pultos kislány mondja neki, hogy a túrázó (én) jobban néz ki mint, ő pedig egy métert se gyalogolt. Miután kétszer felborítja a botjaimat jobbnak látjuk indulni. Pedig maradós pont ez, hisz utána a Zsíros-hegy és a Nagy-Szénás következik. Elindulunk lassan kiérünk Nagykovácsiból, a hegy felé vesszük az irányt. Néhányszor beleállok, de jó tempóban érünk fel. Szeretem ezt a helyet nagyon. Tavaly semmi nem látszódott a köd miatt, most nagyon szép. Nem csak a kilométerek, de a jég is elfogy a talpunk alatt.

Képtelen vagyok ébren maradni, most István megy elől, többen odajönnek hozzám, hogy jól vagyok e, mert fura a járásom. Ég az arcom, törnek a végtagok körülöttem, nekem meg az a legnagyobb bajom, hogy álmos vagyok. Jól vagyok csak álmos, mindeközben figyelnem kell a bokámra/térdemre, mert olyan a talaj. A kezdeti vidámság a tegnapé, mindenki vívja a kis csatáit, önmagával, az álmossággal, a fájdalommal, a jégen elszenvedett sérülésekkel. Kinek mi. Én fizikailag jól vagyok a Kötők padján kicsit megviselte a bal térdem az oldalazás, mentálisan nehéz nekem most. Istvánnal megbeszéljük, hogy jó amikor együtt nevetünk, poénkodunk de jó nagyokat is tudunk hallgatni, hosszú km-eken át. Most utóbbit tesszük. Megint én megyek elől, de jól van ez így, tudom, hogy max. 5 perccel lehet utánam.

Átmászok a mászókán, le a szántáson Perbál felé. Németek vannak körülöttem, István elmarad. Egyedül megyek át a patakon, végül Perbál előtt beér. Zoli azt mondta, hogy Perbálon hívjam és elindul értem. Hajnali 4 óra van, nem merem hívni. Írok neki, hogy Perbálon vagyok de telefonálni nem merek. Kóválygok a kocsmában az álmosságtól. Megbeszéljük, hogy egy asztal mellett lehajthatom a fejem és becsukhatom a szemem 5 percre. Így is teszünk, majd irány vissza a hidegbe, amit elkezdtünk be kell fejezni. Nincs ez másképp most sem. Össze-vissza forog a bokám a keményre fagyott szántásban, sehogy se találom az utat, még mindig éjszaka van, eleinte nagyon fázunk. Ahogy István mondja két balkanyar majd egy jobbos és már fordulunk is le Anyácsa felé, itt ér minket a napkelte. Nincs már csevegés a ponton, pecsételünk és megyünk tovább.

Kihagyjuk a tavamat és a hivatalos úton megyünk. Vár még a Kakukk-hegy, mindennél jobban szeretném már ha itt lenne. Gyere utolsó hegy, gyere, legyünk túl végre rajta, erős vagyok, bírom. Csak jönne már, végül ott állok a tövében. Beleállok nem tudom hányszor, sokszor. 50x km, 2000m szint és egy átgyalogolt éjszaka után, 24–25 órája vagyok talpon, vágytam már ezt a hegyet, mert ez a vége. Ismerem minden méterét. Hosszú meredek föl, majd egy balos emelkedő fel, jobbos emelkedő, emelkedő, emelkedő…a tetőre idén se kell fölmenni (kár, mert így nincs kilátás), elterelnek az utolsó pont felé, bélyegzünk, és lecsorgunk a Szomorra. Kimarad a Kálvária is. Az aszfaltos úton haladunk, amikor István bevallja, hogy nincs bal oldala, azért nem ült le a Muflonban, mert annyira fáj a forgója, hogy félt nem tud elindulni, 10 nagy esést vall be.

Előttünk a srácok egymást támogatják, végül beérünk. Nagyon jó érzés befejezni! Lecsorgunk a Sportcsarnokhoz, ott áll Zoli, pedig nem hívtam utána se, még aludhatna, de itt van helyette. Örök hála.

Nem a táv volt nehéz, hanem a körülmények, azok a körülmények amikre nem lehet felkészülni. A kiírásban olvasható: “Extrém, éjszakai túra, igen nehéz túra, csak megfelelő edzettségű indulóknak ajánlott!! A túra minden körülmények között megrendezésre kerül!” A rendezők között sok az ismerős hallom, hogy mondogatják a hátam mögött, hogy “Annamari 60-on volt” gondolom sok mindent láthattak, sok sérülést ezért nem nézték ki belőlem. Azt már be se merem vallani, hogy esés nélkül abszolváltam a távot. Vége van, a végjáték a szokásos, kitűző, felvarró, oklevél, kézfogás, gratuláció fogadása, és gratuláció a többieknek. Más érzés, mint tavaly, idén más volt a motiváció.

Köszönöm szépen Istvánnak, hogy velem tartott, Zolinak azt, hogy hajnalban értem jött a. A szögesemnek pedig köszönöm, hogy életben maradtam. Jövőre újra jövök